A dicséret a kisgyerek életének szerves része, örömforrás, visszaigazolás, önbizalom-építés. Pszichológusok könyvek tucatjait írtak arról, mennyire fontos, hogy a szülő sűrűn dicsérje a gyerekét.
Szülőként magyarul eléggé egyszerű dolgom volt, az “ügyes vagy!” eléggé univerzális dicséret. Rá lehet húzni a szobatisztaságtól a biciklizésen át a szép rajzig mindenre. Nagyon sokszor elhangzott ez a mondat nálunk az elmúlt években.
Amikor elkezdtük az angolozást, hasonló univerzális dicséretet kerestem, és nem találtam. Találtam helyette viszont ezt, ezt, és még ezt is. Kissé leesett állal nézegettem, ugyanis ez a 100-féle dicséret a magyar és az angol gondolkodás közti különbség ékes példája. Képzeljétek csak el, állok a játszótéren, és azt mondom a lányomnak, aki szép homokvárat épített “Milyen zseni vagy!” Vagy megmássza a csúszdát, és azt mondom “Hihetetlen vagy!”. A példák végtelenek. Angolul teljesen természetes a “csodálatos vagy!”, “tökéletes vagy!”, “szenzációs vagy!”, “most már semmi sem állíthat meg!” és társai.
Aztán persze csodálkozunk, amikor az amerikai gyerek már kiskorában eltervezi, milyen üzletbe fog, ha nagy lesz. Ha pedig nem sikerül, megrázza magát, és újat próbál. Közben a magyar társa gondolkozik, hezitál, hogy elég jó-e ő valamiben, meg merje-e tenni azt a bizonyos lépést.
Aki pici gyerekkorától kezdve ilyeneket hall, annak az önbizalma mérföldekkel nagyobb, mint aki csak az “ügyes vagy!”-ot hallja nap mint nap. Ha a teljesítményt értékeljük, biztatjuk a gyereket, nagyobb kedvvel fog újra próbálkozni. A kedvenc angol dicséretem a “You’ve tried hard!”(= keményen próbálkoztál) Azért ez a kedvencem, mert az igyekezetet értékeli, nem a teljesítményt. Ami a legtávolabb áll tőlem, az a “You”re a winner!” ( = győztes vagy). Azért nem szeretem, mert ha valaki győztes az önmagában feltételezi a vesztesek létét is.
Magyar vagyok, tehát nem tudok 100%-ban azonosulni az angol, amerikai gondolkodásmóddal. De amit jónak tartok, átveszem, és alkalmazom. Amióta angolul dicsérek, a magyar dicséreteim is színesebbek, változatosabbak lettek. Elsősorban a próbálkozásokat dicsérem, ha nem járnak sikerrel, akkor is.
A lányom ma megmászta a legnagyobb csúszdát. “Well done, Lilly!” 🙂
Az előbb a nyelvi korlátaimról volt szó, most a félelmeimmel való szembesülés lesz a téma. A mindennapi életben én nem vagyok különc. Szeretek a közösség része lenni, betartani a normákat, nem kilógni. A két gyerek miatt alig jutok el valahová, alig van alkalmam felnőttekkel beszélni. Így a játszótér számunkra olyan hely, ahol a gyerekeim is, és én is kikapcsolódni járunk. Örülök, ha találkozom más anyukákkal, akikkel megbeszélhetjük az ügyes-bajos dolgainkat.
Amikor elkezdtük élni az angol életünket, akkor fontosnak tartottam, hogy valami külső nyelvforrást is biztosítsak gyermekeimnek. Gondoltam, ha nem csak tőlem hallja a nyelvet, könnyebben elfogadja, hogy így is lehet beszélni. Meg egyáltalán, a másfajta kiejtés, szóhasználat csak a javára válik.
Lilla lányom egyre gyakrabban halandzsázik. Pontosabban, mióta angolul beszélünk, azóta fokozódott ez a jelenség. Már egész kis angolul hangzó halandzsa-nyelvet talált ki magának. Nagyon édes, amikor így beszél, de azért aggódom érte. Régen is halandzsázott, mielőtt magyarul beszélt volna. Amikor megtanult rendesen beszélni, akkor abbahagyta a halandzsát. Gondolom, ez annak a jele, hogy még nem állt össze a kis fejében teljesen a nyelv.
A kérdés adott. mi is a célom ezzel az angolosdival? Hiszek abban, hogy kétnyelvű gyerekem lesz?
Tavaly novemberben kezdtem angolul beszélni Lilla lányomhoz, aki akkor két és fél éves volt. Azóta 5 hónap telt el, úgy, hogy napi szinten jelen van az életünkben az angol nyelv. Előfordult néhány nap, amikor nem angoloztunk, de azok kivételes alkalmak voltak, és többnyire nagyszülői látogatásokkal függtek össze. Minden “normál” nap átlagosan 2-3 órát angolul beszélek Lillával, egyszerűen a délelőtt eseményei angolul történnek nálunk.