A korai nyelvtanulás és a közvélemény

Különös, szürreális élményem volt ma.

Szombat reggel fél 9-kor éppen iskolába indultam (természetesen az életre szóló tanulás jegyében 🙂 ), és a Szentendrei úton vezettem befelé, a város felé. Egy piros lámpa után arra lettem figyelmes, hogy az egész, 2X3 sávos út áll.

Morogtam egyet magamban, hogy biztos baleset, és el fogok késni, amikor megláttam a késlekedés okát. Egy kacsamama úgy döntött, hogy a reggeli csúcsforgalomban átvezeti kiskacsáit a forgalmas főúton. Ott totyogott a kacsamama és az 5 kiskacsa a szerre satuféket nyomó autók előtt.

Aztán azt is észrevettem, hogy elől egy autó keresztben parkol az úton, nyitott ajtóval, az utasa pedig ott rohangál az úton, és kétségbeesetten próbálja megállítani a forgalmat, hogy megvédje a kiskacsákat. Szívbe markoló látvány volt. Ahogy a kiskacsák átjutottak az én útfelemen, tovább kellett mennem (a forgalom diktálta), így sosem tudom meg, sikerült-e átjutniuk az úton. Nagyon remélem, hogy igen.

Egész nap ez a történet járt a fejemben. A kiskacsákról a kisgyerekek jutottak eszembe, akik mindenhová követik a szüleiket, hiszen teljes mértékben tőlük függenek. Ez a függőség kiszolgáltatja őket a szülők értékítéletének, döntéseinek.

Hogy függ ez össze mindez a korai nyelvtanulással?

Ma Magyarországon az elfogadott álláspont szerint a gyerekeket hagyni kell szabadon játszani, mert csak az lesz sikeres, boldog felnőtt, aki önfeledt gyerek volt. Ezzel igazából nincs is semmi baj, hiszen minden szülő a legjobbat szeretné a gyerekének. A gond csak az, hogy a gyerekek nem egyformák. Míg az egyik gyerek ügyesen mozog, vagy rajzol, a másikat már iskoláskor előtt érdekelni kezdi az olvasás világa. Nem biztos, hogy szerencsés mindenkire ráhúzni ugyanazt a sémát.

A kisgyerek természetes tevékenysége a játék, ezt nem vitatja senki. Nem is lehet felnőtt módjára padba ültetni, és tételeket magoltatni velük. Birtokukban van viszont egy olyan képesség, amely a későbbiekben elveszik. Úgy ragad rájuk az információ, úgy képesek általánosítani, szabályrendszereket kialakítani, hogy ez nem kerül tudatos erőfeszítésükbe.

Nyelvet tanulni a legtöbb embernek nehéz feladat. Kínlódás, izzadságszag, gyomorgörcs, szódolgozat, és az örökös újrakezdés – általában ez jut eszébe valakinek a nyelvtanulásról. Ki ne szeretné megkímélni a gyerekét mindettől?

A kisgyerekek könnyedén, természetesen, játszva tanulnak idegen nyelvet, ahogyan az anyanyelvüket is. Néhány évvel később már ugyanaz a gyerek nehéznek fogja érezni a nyelvtan-alapú nyelvtanulást, esetleg elkedvetlenedik.

Hiba lenne kihagyni ezt a korai, nagyon fogékony szakaszt. Hogy a szakértők nem ajánlják? Ébredjünk fel: a szakértők sem mindenhatóak. Gondoljunk csak a peres ügyekre, amikor berendelnek 3 orvosszakértőt, és mindegyik mást mond. Itt, Magyarországon a “ne terheljük a gyereket nyelvtanulással” álláspont szakértői befolyásolják a közvéleményt. Más országokban viszont nem.

Gondoljunk csak bele, hogy is állunk európai szinten az idegen nyelvtudással? Talán ideje lenne felülvizsgálni az álláspontunkat…

Hisztikezelés, avagy angolul egy dühroham közepén

Gondoltál már arra, hogy a legtöbb ember miért tud csak az anyanyelvén jól káromkodni? A káromkodás persze tabutéma a kisgyerekes anyáknak. 🙂 De a lényeg az, hogy a káromkodás egy mód az intenzív érzelmi állapot, a zaklatottság, düh levezetésére. És ha idegesek vagyunk, akkor érzelmi lénnyé válunk, csak úgy, mint a gyerek. Ilyenkor lehullik rólunk a sok év kultúra, és visszanyúlunk a gyökerekhez. A legerősebb gyökér pedig az anyanyelv.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy magyarul szoktam káromkodni, amikor dühös vagyok. Nem mondom, előfordult más, de eléggé ritkán, és persze nem a gyerek előtt.

A kisgyerek tisztán érzelmi lény, az egész világot az érzelmein át látja. Ha akar valamit, akkor azt nagyon akarja, ha meg nem, akkor nem bírja elviselni, hogy másképp is lehet. Lilla kb. 2 és fél éves volt, amikor elkezdtük az angolozást. Pont a dackorszak kellős közepén. Mindezt még egy magatehetetlen kis tesóval megspékelve.

Ez a felállás napi szinten hozta nekem a garantált idegrohamot. Vagy ha szebben akarok fogalmazni, akkor felfokozott idegi, érzelmi állapotot. Azt a helyzetet, amikor legszívesebben én is a földre lefeküdve, toporzékolva üvöltöttem volna, hogy ELÉG!!!! Ilyenkor tér vissza az ember a gyökereihez, az édes magyar nyelvhez.

Helyzet 1: Lilla nyakig a homokozóban, boldogan, hogy végre a játszótéren van. Emese a babakocsiban boldogan szundikál. Ugyanaz a jelenet 10 perc múlva: Emese felébredt, ordít, mert éhes. Lillának esze ágában sincs kijönni a homokozóból. Kérem szépen, csúnyán, mindenképpen, nem jön. Végül megfogom a 14 kilós gyereket, a kismotort, és elindulunk haza, miközben tolom a babakocsit. Lilla közben kapálódzik a kezemben, nem bírom tartani. Leteszem, a földhöz vágja magát. Otthagyom, megyek 10 métert, hátha utánam jön. Nem, nem jön, de úgy ordít, mint a kis sakál. Felveszem, megyünk 50 métert. Nem bírom, megint leteszem. És ez így megy hazáig.

Helyzet 2: Lilla boldogan motorozik, én tolom a babakocsit utána. Egyszer csak nézem, huss, a gyerek ezerrel száguld a forgalmas út felé. Előtte nyilván megbeszéltük, hogy mellettem marad, de nem. Neki tesztelnie kell engem, a motort, és az új helyzetet. A babakocsit gyorsan betolom egy bokorba, és atlétává változva utána sprintelek. Még épp elkapom a grabancát, mielőtt elcsapná az autó. Visszamegyünk a babakocsiért az út szélére.

Nap mint nap rengeteg ilyen helyzet jött elő. Kezdetben nem tudtam kezelni, visszaváltottam magyarra, aztán, amikor megnyugodtunk, akkor ismét angolul beszéltünk.

Most, fél évvel később már megy valamennyire. Igaz, hogy közben Lilla is értelmesebb lett, már megérti, hogy az autó veszélyes, és hogy néha nem az van, amit ő akar. Én is rutinosabb lettem, már tudatosan próbálom visszafogni a dühömet. Így maradunk angolok a dühroham közepén is. Nem egyszerű, de sokat fejlődtünk. Ahogy elnézem, a dackorszak vége még messze van, és ha vége lesz, kezdhetjük újra, ezúttal Emesével. 🙂