Nyelvtanulással a gyes-szindróma ellen

Hallottál már a gyes-szindrómáról? Még nem? Én sem hallottam róla, amíg nem volt gyerekem. Azt hiszem, nagyon kevesen vannak azok, akik megússzák, és az otthonlétük ideje csupa habos torta és rózsaszín álom.

Jóval többen vagyunk azonban mi, akik többé-kevésbé pörgős életből, közösségből, munkahelyről jöttünk el szülni. Számítottunk arra, hogy ezentúl minden másképp lesz, de ennek ellenére nem könnyű ezt feldolgozni.

Egyik nap pont ugyanolyan, mint a másik. Szoptatás, peluscsere, reggeliztetés, játék, játszóterezés, bevásárlás, főzés, mosás, mosogatás, ebédeltetés, játék. A felnőtt társaság kimerül a boltos néniben, a postás bácsiban és a játszótéri anyukákban. A párunk este későn ér haza, ő is holtfáradt, a gyerek/ek sírnak, fürdetni, vacsoráztatni kell, aztán mesemondás. Éjszaka 1-2-3-sok kelés a gyerekekhez, reggel pedig újra indul a verkli. Nincs szombat, nincs vasárnap, nincs szabadnap, minden nap ugyanaz van.

Az első gyereknél nagyon élveztem, hogy végre otthon lehetek, és magam oszthatom be a napomat. A világ legjobb anyukája akartam lenni, ezért aztán egy pillanatig sem hagytam sírni a babámat, az egész világom körülötte forgott.

Amikor a kistestvére megszületett, akkor éreztem, hogy kell valami más is. Nem elégítettek már ki a gyereknevelésről szóló játszótéri beszélgetések, szükségét éreztem valamiféle szellemi kihívásnak is.

Szinte egyszerre történt az, hogy beiratkoztam egy két éves szakmai tanfolyamra (az első évem már megvan -hurrá! 🙂 ), és elkezdtem a gyerekeimet angolul nevelni. Az angol nyelvtudásom átadása elég nagy kihívásnak bizonyult a mindennapokban. Azzal, hogy a délelőttöket angolul éljük meg, egy új világ nyílt ki előttem. Rengeteg dalt, mondókát, mesét tanultam, és a szókincsem is sokat bővült, és aktivizálódott. Már nem jövök zavarba, ha a lányom a pitypang, vagy a dömper angol megfelelőjét szeretné tudni.

A nyelvtanulás szellemileg felfrissít, fejleszt, és karban tart. Tanulhatunk egyénileg, tanfolyamon, otthon, vagy pedig mindezek mellett napjaink részévé is tehetjük az idegen nyelvet, megosztva a tudásunkat gyerekeinkkel. A szellemi kihívás sikerélményhez juttat, javítja önértékelésünket, énképünket, gyerekünk pedig olyan alapokkal indul az iskolába, ami megkönnyíti számára a magolós-nyelvtanos nyelvtanulást.

Image: FreeDigitalPhotos.net

Na, beszél már a gyerek angolul?

Egy ismerősöm kérdezte ezt a minap a játszótéren, én meg úgy gondolom, kiváló alkalmat nyújt egy kis összegzésre, valamint arra, hogy örüljek egy kicsit a sikereimnek, hiszen a célom az, hogy a lányom elsajátítsa az angol nyelvet.

A válasz: nem, még nem beszél. Rengeteg mindent megért, de ha angolul kérdezem, magyarul válaszol. Angol szavakat mond, néha belekeveri a magyar beszédbe. Spontán énekel angolul, és mondókázik. Rengeteg kis dalocskát tud, a mindennapi zenehallgatás, közös éneklés eredménye most kezd megmutatkozni. Az én angol beszédemből kiemel szavakat, és utánam mondja. Angolul halandzsázik.

Úgy érzem, 7 hónap után ez jó eredménynek számít. Azt mondják, a kisgyerekek az anyanyelvükhöz hasonló tempóban sajátítanak el más idegen nyelvet is. Lilla 2 évesen még csak pár szót mondott magyarul, 2 és fél évesen pedig már kerek mondatokban beszélt.

A nyelvoktatásban ez a nehéz: kivárni, amíg beérik a munka gyümölcse. Hosszú, hosszú hónapokon, éveken át csak megy befele az információ, aztán egyszer csak összeáll a kép, és beszélni kezd a nyelvtanuló.

Lillának is kezd egyre több mozaikkocka a helyére kerülni. Ma egy nagyobbaknak szóló angol mesekönyvet hozott ide, és végig kellett mondanom az összes mesét. Szerintem a nagy részét nem értette, de nagyon figyelt.

Ezt tartom a legnagyobb eredménynek: elértem, hogy érdekelje az angol nyelv, és akarjon vele foglalkozni. Nem amiatt, mert muszáj, hanem belső indíttatásból: ez a nyelvtanulás kulcsa. Elindultunk egy olyan úton, amely egy teljesen új kultúra megismeréséhez vezet, ami által csak gazdagodhat a gyerekem.

Image:  pixabay.com

Le lehet-e küzdeni a magyar akcentust?

Noam Chomsky amerikai nyelvészprofesszor szerint minden csecsemő általános és univerzális nyelvi kompetenciák birtokában jön világra. Ők még minden emberi hangot képesek produkálni, de ahogy nőnek, ez a képesség visszafejlődik. Ahogy elsajátítják a beszéd képességét, csak azok a hangok maradnak birtokukban, amelyet a környezetüktől hallanak.

Megoszlanak a vélemények arról, hogy mikor zárul le az az időszak, amikor a gyerekek artikulációs bázisa még nagyon rugalmas. A kritikus periódust, a kiindulópontot egyesek a születéstől, sőt, a magzati élettől kezdve számítják. Locke 1994-es tanulmányában inkább szenzitív időszakokról beszél, amelyek a legoptimálisabbak a nyelvi-behangolás szempontjából. Hogy mikor kezdődnek és végződnek ezek a szakaszok, az a nyelvészek között is vitatott téma jelenleg.

Hogy visszatérjek a témában felvetett kérdésre, a válasz a körülményekben rejlik:

  • Mennyire áll közel az anyanyelv és az elsajátítani kívánt nyelv hangrendszere egymáshoz?
  • Mikor került a nyelvtanuló először kapcsolatban az idegen nyelvvel?
  • Ismert, elsajátított más nyelveket azelőtt?
  • Anyanyelvi beszélőtől tanulta a nyelvet? Gyerekkorban, vagy később?
  • Egynyelvű, vagy többnyelvű környezetben nőtt fel?

Megfordítanám a kérdést: olyan fontos az akcentusmentes beszéd? Arnold Schwarzenegger több, mint 40 éve él az USA-ban, és még mindig van akcentusa. Akadályozta ez a karrierjében? Nem.

Ami igazán fontos az idegen nyelv tanulása során, az a folyamatos, könnyen érthető beszéd elsajátítása. Természetesen törekedni kell az anyanyelvűekéhez hasonló hangzás elérésére, de ha nem megy tökéletesen, ne éljük meg hatalmas problémaként. Megértenek, és megértetjük magunkat – ez a lényeg.

Aki pedig megteheti, biztosítsa a gyerekének a lehetőséget, hogy minél korábban kapcsolatba kerüljön az elsajátítani akart nyelvvel, nyelvekkel. Bár a nyelvészek körében vita tárgya, hogy mikor zárul le az az időszak, amikor az akcentus-mentes nyelvelsajátítás lehetséges, abban  egyetértenek, hogy ez a gyermekkorra esik.

Anya, beszéljünk angolul!

A fenti mondat  a 3 éves lányom szájából hangzott el a minap. Hogyan jutottunk idáig?

Fél éve kezdtem el Lilla lányommal angolul tölteni a délelőttöket. Akkor ő két és fél éves volt, már szépen ki tudta fejezni magát magyarul, és kezdetben nagyon tiltakozott az idegen nyelv ellen. A tiltakozást úgy szereltem le, hogy rengeteg mondókát, dalocskát építettem be a délelőttökbe. Ezeket nagyon szerette, és a kezdeti mondókázásból, éneklésből már odáig jutottunk, hogy elfogadta, ha angolul beszéltem hozzá. Fél éves kitartó erőfeszítésem jutalma, hogy a lányom teljesen elfogadja, sőt, mi több, igényli az angol nyelv jelenlétét az életünkben.

Rengeteget fejlődött ez alatt a fél év alatt. A kezdetben dúdolt dalokat, mondókákat mára egyedül fújja, a mindennap használatos beszédelemeket, utasításokat megérti. Néha magától belekever angol szavakat a magyar szövegbe.

A legnagyobb büszkeség mégis akkor tölt el, amikor végiggondolom, hogy fél év alatt honnan hová jutottunk el.  Az angol nyelv teljesen természetes közegévé vált, passzív szókincse napról napra gyarapszik.

Most, hogy itt vannak a nagyszülők, kissé háttérbe szorult a mindennapi angol nyelvhasználat. Lilla lányom külön kérte, hogy most is beszéljünk angolul, sőt, a nagyapjának odavitte az angol meséskönyvét is, azzal a felkiáltással, hogy “-Abból mesélj, tata!”

A szövegértése is sokat fejlődött. Ezt az is illusztrálja, hogy egy délelőtt elmagyaráztam neki angolul, hogy az édesapja elvitte az egyik játékát tatáékhoz. Kértem, hogy ne keresse, majd délután mi is oda megyünk, és ott játszhat majd vele. Anyukám kérdezte, mit mondtam neki, és teljesen jól visszamondta, csak ezúttal magyarul.

A három éves gyerek agya, akár a szivacs, a nyelvelsajátításra van ráállva. Képes egyedül felépíteni magában egy nyelvi rendszert, kihámozni néhány ismert szó segítségével a mondat értelmét. Soha nem fordítottam a lányomnak, hanem egyszerűen csak angolul éltünk meg pár órát a délelőttből. Az angol nyelv nem a magyar tudására épül rá, hanem azzal párhuzamosan alakul ki.

Úgy gondolom, akinek van rá lehetősége, hogy idegen nyelvi hatásoknak tegye ki a gyerekét, ne habozzon. Vétek lenne kihagyni ezt a nagyon fogékony kort, hiszen a korai nyelvtanulás (inkább nyelvelsajátítás) a rengeteg előnye mellett megalapozza a későbbiekben a sikeres nyelvtanulási folyamatot is.

A szavakon túl

Lilla lányom ma három éves lett. Szülinapja alkalmából délután elvittük játszóházba, ahol telt házra találtunk.

Egy másik kisgyerek is ott ünnepelt, 40 meghívott kis barátjával együtt. A gyerekek olyan óvodás, kisiskolás korosztály voltak, kisebbek-nagyobbak. Ami közös volt bennük, hogy mindannyian egy intézménybe járhattak, mert tanár is volt a meghívottak között. A gyerekek egy része magyar volt, másik részük olasz, és angol.

Lilla lányom az ugrálóvárazás után a kisautók felé vette az irányt. Egy idő után néztem, egész komoly udvarlója akadt egy angol kisfiú személyében. Ami érdekes volt számomra, hogy nem szavakkal kommunikáltak egymással. A játék hevében a gesztusok, a kiáltások, a grimaszok vették át a hatalmat.

Nagyon érdekes volt látni, immár másodszor, hogy a különböző nemzetiségű gyerekeket mennyire nem korlátozza az anyanyelvük. Néhány nappal ezelőtt a játszótéren is volt egy ilyen élményem, és akkor is azt figyeltem meg, hogy a közös játék nyelve felülír minden szót.

Tegnap Ana Lomba korai nyelvtanulás-szakértő honlapját olvasgatva arra az állításra lettem figyelmes, hogy a kisgyerekek legjobban és legkönnyebben felnőttől tanulnak idegen nyelvet, mégpedig úgy, hogy egyedül vannak a beszélő felnőttel. A szerző szerint más gyerekektől nehezebb eltanulni a nyelvet. A gyerekcsoportok nagyszerűek abban, hogy más gyerekekkel játszhatnak együtt, de az optimális nyelvfejlődés tekintetében nem túl jók.

Tapasztalataim fényében egyet kell értenem ezzel a spanyol szakértővel. Valóban sokkal többet tanulhat a lányom, ha egy angolul beszélő felnőtt kezd el az ő szintjén magyarázni neki. De ez a délután duplán a hasznára vált. Játszott egy jót, és felfigyelt arra, hogy nem csak magyar gyerekek vannak a világon.

Nyelvet tanulni csak anyanyelvűtől lehet?

Az előző írásaimra özönlő kommentekből az a kép rajzolódott ki előttem, hogy nagyon sokan hisznek a címbeli állításban. Főleg a kisgyerekek nyelvelsajátításával kapcsolatban él nagyon sok emberben ez a hit. Van is ebben racionalitás. Természetesen igaz, a leghatékonyabban, legjobban egy kisgyerek egy anyanyelvű beszélőtől tanul meg idegen nyelven beszélni.

Mi van akkor, ha ez nem lehetséges? Ha nem áll a rendelkezésre anyanyelvű beszélő, viszont helyette van valaki, aki eléggé magas szinten beszéli az adott idegen nyelvet, és napi kapcsolatban áll a gyerekkel?  Árt a gyereknek, ha tőle tanul?

Nagyon sokan ezt hiszik. Szerintük a nyelvelsajátításra nem áll a mondás, hogy “ha nincs ló, jó a szamár is”. Végletesen maximalista hozzáállás ez. A fő érvük az, hogy a nagyon fogékony korban levő gyerek átveszi a tanár hibás kiejtését, mondatszerkesztését. Hogy ez a rettegett kórság nehogy elérje a gyereket, legjobb egyáltalán nem tanítani. Tanulja csak meg az a gyerek az anyanyelvét rendesen.

Mi történik a “rossz” nyelvi hatásoktól védett gyerekkel, amikor eléri az iskolás kort? Harmadik osztályos korában elkezdi tanulni az idegen nyelvet, immár kötelező jelleggel. Ki tanítja az iskolában? Két lehetőség van: az egyik a tanítónéni, akinek van angol vagy német műveltségi területről szóló diplomája. A másik a felsőben tanító idegennyelvtanár, aki leugrik az alsó tagozatba nyelvórát tartani. Magyar nemzetiségűek mind a ketten.

A tanítónéni idegen nyelv tudása csak ritkán áll a helyzet magaslatán, hiszen ő ezt csak kiegészítésként tanulja a millió egyéb tárgy mellé. Az idegennyelvtanár viszont módszertanilag nincs felkészülve a kicsik oktatására, elvégre az ő képzése a nagyobb gyerekek oktatására irányult.

A tanítónéninek, vagy a nyelvszakos tanárnak talán tökéletes a kiejtése? Egyáltalán nincsenek nyelvtani, mondatszerkesztési, vagy másféle hibáik? Dehogynem. Mégis tőlük tanulják a gyerekek a nyelvet.

Ha a kisgyerek úgy sajátítja el az adott nyelvet, hogy nem anyanyelvi beszélő az elsődleges forrás, attól még nem feltétlenül lesz rossz a kiejtése. Manapság rengeteg lehetőség van arra, hogy a tévéből, dvd-ről, cd-ről anyanyelvi hanganyagokat hallgattassunk a gyerekkel. A lényeg: ha valamilyen szinten megtanulja az idegen nyelvet, óriási előnyhöz juttatjuk a gyerekünket.

A nyelvtanon túl, avagy elérhetjük az üveghegyet

Azt hiszem, most szembe megyek a nyelvtanárok többségével, de azt el kell mondanom, hogy a nyelvtan nem minden.  Sőt. A nyelvtan felől megközelíteni a nyelvtanulást meglehetősen nehéz és örömtelen folyamat.

Miért nem tud a legtöbb ember megszólalni idegen nyelven, miután évekig tanulta azt az iskolában? Mert évekig nem magát a nyelvet tanulta, hanem a nyelvtant. Kitűnően ragoz mondjuk, vagy elmondja az igeidők közti különbségeket, de amikor a beszédre kerülne sor, az valamiért nem megy. Miért is nem?

A nyelvtan megöli a spontaneitást. Idegen nyelven csak az tud folyékonyan beszélni, aki azon az adott nyelven is gondolkozik. Ha valaki elgondolja, hogy mit szeretne mondani, aztán elkezd azon gondolkozni, hogy most melyik igeidőt is kellene használni, az soha nem fog folyékonyan beszélni.

Olyan ez, mint a járás. Ha minden lépésnél elkezdek azon gondolkodni, hogy most előre kellene  döntenem a testemet, felemelnem a bal sarkamat, aztán előre tenni, akkor többet gondolkozom, mint amennyit előre haladok. A folyamatos beszéd legnagyobb akadálya, ha a pszichológiából ismert fölöttes énünk beavatkozik. Ha szabály rendszereket kezdünk ráhúzni a gondolatainkra, vagy félünk, nehogy nevetségessé váljunk a többiek előtt, nem fogunk tudni beszélni.

Én két nyelven beszélek felsőfokon, és mindkét nyelvet az iskolában tanultam. A rengeteg nyelvtanozás után mindkét nyelvnél elérkezett az a pillanat, amikor már nem érdekeltek a szabályok, csak beszéltem, és az adott nyelven fejeztem ki a gondolataimat. Ilyenkor történik meg, hogy kimondok egy mondatot, és ahogy kimondtam, utána egyből tudom, hogy hol hibáztam. Ez nem baj, gyakorlással fejleszthető.

Véleményem szerint a nyelvtan egy mankó, de nem a nyelvtanulás alfája és omegája. Hogyan is kellene akkor nyelvet tanulni? Sok-sok beszéddel, és az anyanyelv teljes kizárásával. Rengeteg szituációs gyakorlattal, kevesebb nyelvtani fogalommal, és a fordítás teljes mellőzésével.

Mindannyian tudjuk, hogy a kisgyerekek képesek gond nélkül több nyelvet is elsajátítani. A jó hír az, hogy a felnőttek is képesek erre. Az egyszerű munkásember, aki külföldre megy dolgozni, egy idő után megtanulja az idegen nyelvet, ha a társai csak az adott nyelven kommunikálnak. Teszi ezt úgy, hogy közben fogalma sincs arról, hogy éppen milyen igeidőt vagy módot használ.

Kérdezem hát, mi a nyelvoktatás célja? Az, hogy a nyelvtannal tökéletesen tisztában levő, megszólalni képtelen embereket képezzünk? Mert most azt tesszük. Vagy az lényeg, hogy megértsük egymást és megértessük magunkat egy másik nyelven? Ha a válasz az utóbbi, akkor ideje alternatív módokat találni a nyelvtanulásra, mert jelenleg nem effelé haladunk.

Miért is?

Miért is döntöttem úgy, hogy megpróbálom a “lehetetlent”, magyar anyanyelvűként angolul “tanítani” a lányomat?

Először is, idegen nyelven tudni jó, bármilyen idegen nyelv is legyen az. Közhellyel élve “ahány nyelvet beszélsz, annyi ember vagy”. Ez fokozottan érvényes mai, pénz-orientált világunkra, ahol a nyelvtudás nem cél, hanem eszköz egy jobb pozíció megszerzése érdekében.

Látom, hogy a legtöbb ember mennyit kínlódik a nyelvtanulással az iskolában, a nyelviskolákban, vagy otthon. Több éves iskolai tanári tapasztalattal rendelkezem, és ennek fényében állítom, hogy az iskolai nyelvoktatás ma Magyarországon nincs a helyzet magaslatán, és akkor még finoman fogalmaztam. Az iskolában a gyerekek legtöbbször unalmas, érthetetlen, kötelező nyűgnek élik meg a nyelvtanulást. Az okok többrétűek: kezdve az életkori sajátosságokat figyelmen kívül hagyó múlt századi szemléletű nyelvoktatástól, a nagy csoportlétszámokon át az alulmotivált tanulókig sok minden ide tartozik. Az akadályokat sikeresen vevő tanuló mögött legtöbb esetben komoly szülői segítség áll. A leghaladóbb szemléletű, érdekesen tanító tanár óráját is tönkreteheti néhány felmentett tanuló, akik az egész csoport munkáját ellehetetlenítik.

A nyelviskolában egy fokkal jobb a helyzet, de a tanfolyamok ára eléggé sok embert elriaszt ettől a tanulási formától. A hőn áhított nyelvvizsga megszerzésével pedig új gondok jönnek elő: a megszerzett tudást meg is kell tartani, folyamatosan ápolni kell. Ez újabb komoly pénzösszegeket emészt fel.

Ezeket végiggondolva kezdett motoszkálni fejemben a gondolat, hogy valahogyan át kellene adnom gyermekeimnek az angol nyelvtudásomat. Először arra gondoltam, hogy majd az iskolában, ha arra kerül a sor, milyen jó lesz, mert itthon fogom tudni korrepetálni őket. Aztán az is eszembe jutott, hogy miért is várjak az iskoláig? Körülnéztem a neten, és megdöbbenéssel vettem tudomásul, hogy milyen komoly iparággá vált az ovis nyelvtanulás. De miért is várjak az óvodáig? Ott jó eséllyel heti 2-3 angol foglalkozás van, egy-egy félóra, és kész. Abból eléggé nehezen lehet használható nyelvtudást felépíteni.

A következtetés magától adódott: a legegyszerűbb az lenne, ha valahogyan itthon, tőlem tanulna meg angolul.

Ennek a feladatnak a megvalósításáról szól ez a blog, a nehézségekkel és a buktatókkal együtt.