A korai nyelvtanulás és a közvélemény

Különös, szürreális élményem volt ma.

Szombat reggel fél 9-kor éppen iskolába indultam (természetesen az életre szóló tanulás jegyében 🙂 ), és a Szentendrei úton vezettem befelé, a város felé. Egy piros lámpa után arra lettem figyelmes, hogy az egész, 2X3 sávos út áll.

Morogtam egyet magamban, hogy biztos baleset, és el fogok késni, amikor megláttam a késlekedés okát. Egy kacsamama úgy döntött, hogy a reggeli csúcsforgalomban átvezeti kiskacsáit a forgalmas főúton. Ott totyogott a kacsamama és az 5 kiskacsa a szerre satuféket nyomó autók előtt.

Aztán azt is észrevettem, hogy elől egy autó keresztben parkol az úton, nyitott ajtóval, az utasa pedig ott rohangál az úton, és kétségbeesetten próbálja megállítani a forgalmat, hogy megvédje a kiskacsákat. Szívbe markoló látvány volt. Ahogy a kiskacsák átjutottak az én útfelemen, tovább kellett mennem (a forgalom diktálta), így sosem tudom meg, sikerült-e átjutniuk az úton. Nagyon remélem, hogy igen.

Egész nap ez a történet járt a fejemben. A kiskacsákról a kisgyerekek jutottak eszembe, akik mindenhová követik a szüleiket, hiszen teljes mértékben tőlük függenek. Ez a függőség kiszolgáltatja őket a szülők értékítéletének, döntéseinek.

Hogy függ ez össze mindez a korai nyelvtanulással?

Ma Magyarországon az elfogadott álláspont szerint a gyerekeket hagyni kell szabadon játszani, mert csak az lesz sikeres, boldog felnőtt, aki önfeledt gyerek volt. Ezzel igazából nincs is semmi baj, hiszen minden szülő a legjobbat szeretné a gyerekének. A gond csak az, hogy a gyerekek nem egyformák. Míg az egyik gyerek ügyesen mozog, vagy rajzol, a másikat már iskoláskor előtt érdekelni kezdi az olvasás világa. Nem biztos, hogy szerencsés mindenkire ráhúzni ugyanazt a sémát.

A kisgyerek természetes tevékenysége a játék, ezt nem vitatja senki. Nem is lehet felnőtt módjára padba ültetni, és tételeket magoltatni velük. Birtokukban van viszont egy olyan képesség, amely a későbbiekben elveszik. Úgy ragad rájuk az információ, úgy képesek általánosítani, szabályrendszereket kialakítani, hogy ez nem kerül tudatos erőfeszítésükbe.

Nyelvet tanulni a legtöbb embernek nehéz feladat. Kínlódás, izzadságszag, gyomorgörcs, szódolgozat, és az örökös újrakezdés – általában ez jut eszébe valakinek a nyelvtanulásról. Ki ne szeretné megkímélni a gyerekét mindettől?

A kisgyerekek könnyedén, természetesen, játszva tanulnak idegen nyelvet, ahogyan az anyanyelvüket is. Néhány évvel később már ugyanaz a gyerek nehéznek fogja érezni a nyelvtan-alapú nyelvtanulást, esetleg elkedvetlenedik.

Hiba lenne kihagyni ezt a korai, nagyon fogékony szakaszt. Hogy a szakértők nem ajánlják? Ébredjünk fel: a szakértők sem mindenhatóak. Gondoljunk csak a peres ügyekre, amikor berendelnek 3 orvosszakértőt, és mindegyik mást mond. Itt, Magyarországon a “ne terheljük a gyereket nyelvtanulással” álláspont szakértői befolyásolják a közvéleményt. Más országokban viszont nem.

Gondoljunk csak bele, hogy is állunk európai szinten az idegen nyelvtudással? Talán ideje lenne felülvizsgálni az álláspontunkat…

Miért is?

Miért is döntöttem úgy, hogy megpróbálom a “lehetetlent”, magyar anyanyelvűként angolul “tanítani” a lányomat?

Először is, idegen nyelven tudni jó, bármilyen idegen nyelv is legyen az. Közhellyel élve “ahány nyelvet beszélsz, annyi ember vagy”. Ez fokozottan érvényes mai, pénz-orientált világunkra, ahol a nyelvtudás nem cél, hanem eszköz egy jobb pozíció megszerzése érdekében.

Látom, hogy a legtöbb ember mennyit kínlódik a nyelvtanulással az iskolában, a nyelviskolákban, vagy otthon. Több éves iskolai tanári tapasztalattal rendelkezem, és ennek fényében állítom, hogy az iskolai nyelvoktatás ma Magyarországon nincs a helyzet magaslatán, és akkor még finoman fogalmaztam. Az iskolában a gyerekek legtöbbször unalmas, érthetetlen, kötelező nyűgnek élik meg a nyelvtanulást. Az okok többrétűek: kezdve az életkori sajátosságokat figyelmen kívül hagyó múlt századi szemléletű nyelvoktatástól, a nagy csoportlétszámokon át az alulmotivált tanulókig sok minden ide tartozik. Az akadályokat sikeresen vevő tanuló mögött legtöbb esetben komoly szülői segítség áll. A leghaladóbb szemléletű, érdekesen tanító tanár óráját is tönkreteheti néhány felmentett tanuló, akik az egész csoport munkáját ellehetetlenítik.

A nyelviskolában egy fokkal jobb a helyzet, de a tanfolyamok ára eléggé sok embert elriaszt ettől a tanulási formától. A hőn áhított nyelvvizsga megszerzésével pedig új gondok jönnek elő: a megszerzett tudást meg is kell tartani, folyamatosan ápolni kell. Ez újabb komoly pénzösszegeket emészt fel.

Ezeket végiggondolva kezdett motoszkálni fejemben a gondolat, hogy valahogyan át kellene adnom gyermekeimnek az angol nyelvtudásomat. Először arra gondoltam, hogy majd az iskolában, ha arra kerül a sor, milyen jó lesz, mert itthon fogom tudni korrepetálni őket. Aztán az is eszembe jutott, hogy miért is várjak az iskoláig? Körülnéztem a neten, és megdöbbenéssel vettem tudomásul, hogy milyen komoly iparággá vált az ovis nyelvtanulás. De miért is várjak az óvodáig? Ott jó eséllyel heti 2-3 angol foglalkozás van, egy-egy félóra, és kész. Abból eléggé nehezen lehet használható nyelvtudást felépíteni.

A következtetés magától adódott: a legegyszerűbb az lenne, ha valahogyan itthon, tőlem tanulna meg angolul.

Ennek a feladatnak a megvalósításáról szól ez a blog, a nehézségekkel és a buktatókkal együtt.