Szeretnél a gyerekeddel együtt tanulni angolul?

 

A szülő a legrosszabb tanár – tartja a mondás. Még sincs ez feltétlenül így, legalábbis nem minden esetben.

Ha a klasszikus “leadom az anyagot, aztán visszakérdezem” módszerrel tanítunk, akkor valóban nem a szülő a legjobb választás. A szülő-gyerek kapcsolat ugyanis elsősorban a szereteten alapszik, míg a tanár-diák viszony a tekintélyen. Nem jó keverni a kettőt.

Egy kivétel van ez alól: ha a szülő lelkesedik valamilyen téma iránt, őszintén szeret azzal a témával foglalkozni, és tapasztalatait szeretné gyerekével is megosztani. Ez esetben szó sincs iskolás módszerekről, közös játékról, mondókázásról, kacagásról, hasznos időtöltésről viszont annál inkább.

A legtöbb szülő együtt süt-főz a gyerekeivel, megtanítja őket hintázni, biciklizni, a társas együttlét szabályaira, és az alapvető erkölcsi normákra is. Miért ne taníthatná őket idegen nyelvre is? Persze nem arra gondolok, ha egy szülő semmit nem tud az adott nyelven. Ilyen esetben valóban szerencsésebb tanfolyamra járatni a gyereket, vagy megvárni az iskolai nyelvoktatást.

A legtöbb mai szülő azonban évekig tanult angolul, ha máshol nem is, az iskolában biztosan. Közülük jó néhányan használják is a nyelvtudásuk a munkahelyükön, vagy külföldi utazáskor. A másik csoportba tartozóknak alap-, vagy középfokú nyelvvizsgájuk van, de évek óta nem kellett megszólalniuk angolul.

Ők azok, akik jó eséllyel taníthatnák a gyerekeiket angolul.  A gyereknek jó, mert bármilyen nyelvi input hasznosul a későbbiekben, és olyan belső motivációt szerez a nyelvtanulásra, amelyet az iskola nem tud pótolni.  A szülő aktivizálhatja a passzív szókincsét, bővítheti azt. A pici gyerek elsősorban a szüleit utánozva tanul, érdemes tehát jó példát mutatni neki.

Hogyan is lehet angolul együtt játszani a gyerekeddel? Erről a “Módszer” menüpontban olvashatsz többet…

Image: FreeDigitalPhotos.net

Nyelvtanulással a gyes-szindróma ellen

Hallottál már a gyes-szindrómáról? Még nem? Én sem hallottam róla, amíg nem volt gyerekem. Azt hiszem, nagyon kevesen vannak azok, akik megússzák, és az otthonlétük ideje csupa habos torta és rózsaszín álom.

Jóval többen vagyunk azonban mi, akik többé-kevésbé pörgős életből, közösségből, munkahelyről jöttünk el szülni. Számítottunk arra, hogy ezentúl minden másképp lesz, de ennek ellenére nem könnyű ezt feldolgozni.

Egyik nap pont ugyanolyan, mint a másik. Szoptatás, peluscsere, reggeliztetés, játék, játszóterezés, bevásárlás, főzés, mosás, mosogatás, ebédeltetés, játék. A felnőtt társaság kimerül a boltos néniben, a postás bácsiban és a játszótéri anyukákban. A párunk este későn ér haza, ő is holtfáradt, a gyerek/ek sírnak, fürdetni, vacsoráztatni kell, aztán mesemondás. Éjszaka 1-2-3-sok kelés a gyerekekhez, reggel pedig újra indul a verkli. Nincs szombat, nincs vasárnap, nincs szabadnap, minden nap ugyanaz van.

Az első gyereknél nagyon élveztem, hogy végre otthon lehetek, és magam oszthatom be a napomat. A világ legjobb anyukája akartam lenni, ezért aztán egy pillanatig sem hagytam sírni a babámat, az egész világom körülötte forgott.

Amikor a kistestvére megszületett, akkor éreztem, hogy kell valami más is. Nem elégítettek már ki a gyereknevelésről szóló játszótéri beszélgetések, szükségét éreztem valamiféle szellemi kihívásnak is.

Szinte egyszerre történt az, hogy beiratkoztam egy két éves szakmai tanfolyamra (az első évem már megvan -hurrá! 🙂 ), és elkezdtem a gyerekeimet angolul nevelni. Az angol nyelvtudásom átadása elég nagy kihívásnak bizonyult a mindennapokban. Azzal, hogy a délelőttöket angolul éljük meg, egy új világ nyílt ki előttem. Rengeteg dalt, mondókát, mesét tanultam, és a szókincsem is sokat bővült, és aktivizálódott. Már nem jövök zavarba, ha a lányom a pitypang, vagy a dömper angol megfelelőjét szeretné tudni.

A nyelvtanulás szellemileg felfrissít, fejleszt, és karban tart. Tanulhatunk egyénileg, tanfolyamon, otthon, vagy pedig mindezek mellett napjaink részévé is tehetjük az idegen nyelvet, megosztva a tudásunkat gyerekeinkkel. A szellemi kihívás sikerélményhez juttat, javítja önértékelésünket, énképünket, gyerekünk pedig olyan alapokkal indul az iskolába, ami megkönnyíti számára a magolós-nyelvtanos nyelvtanulást.

Image: FreeDigitalPhotos.net

Mennyire tud az átlagfelnőtt idegen nyelven?

Szombatonként iskolába járok, pénzügyi szakügyintézőnek tanulok. Már régóta szerettem volna egy gazdasági jellegű végzettséget is szerezni. A főiskola azért nem jött számításba, mert a második diploma keményen fizetős, meg aztán 2 kisgyerek mellett nem is mertem vállalkozni rá. Így maradt ez a 2 éves, iskolarendszerű, ingyenes tanfolyam, ami felsőfokú végzettséget ad.

Az elmúlt szombaton volt ebben az évben az utolsó óránk, és ide tették az órarendben az idegen nyelvet. Ahogy az már a beiratkozáskor kiderült, az iskola nem biztosít idegennyelv-oktatást, azt mindenkinek magának kell megoldani. Számonkérés viszont van.

Már a nap elején kiderült, hogy én felmentést kapok a vizsga alól a diplomám miatt, de maradtam, mert nem tudtam, mi a követelmény. Mint kiderült, jól tettem.

Kaptunk egy feladatsort, ami szituációk, párbeszédek kidogozásából állt, aztán üzleti jelegű leveleket kellett értelmezni, ezzel kapcsolatos kérdésekre válaszolni. Engedélyezték a csoportmunkát is. A feladatok, bár elvileg alapfokúak voltak, gyakorlatilag inkább a középfokhoz közelítő nyelvtudást igényeltek.

Csoporttársaim engem kértek meg, hogy segítsek nekik, így közösen, az én irányításommal végigmentünk a feladatokon. Ami miatt megdöbbentem, és ami ennek a bejegyzésnek a megírására késztetett, az a csoporttársaim nyelvtudása, vagyis inkább nyelv-nem-tudása volt. Olyan szinten nem tudtak semmit, hogy az félelmetes. Először lefordítottam nekik a feladatot, aztán megbeszéltük magyarul, mit kell írni, végül pedig lediktáltam nekik a megoldást. Azaz csak diktáltam volna, ha tudtak volna angolul írni. Mivel az sem ment, ezért kénytelen voltam betűzni nekik, mit írjanak, hogy valahogy később legyen esélyük átmenni a vizsgán.

Mivel ez esti tagozat, ezért felnőtt, dolgozó emberekről van szó, akik már túl vannak az iskolarendszerű nyelvtanuláson. Néhányan közülük most is nyelvtanfolyamra járnak. Milyen hatékonysággal bírt esetükben az általános iskolai, gimnáziumi nyelvoktatás? A sok évnyi nyelvtanulás esetükben nem igazán hozott eredményt.

Ez a veszély fennáll akkor, ha valaki későn találkozik az első idegen nyelvvel, illetve nem eléggé motivált. Honnan szerezzünk hát motivációt?

  • Lehet tanulni az ötösért (külső motiváció),
  • vagy belső indíttatásból (mert tetszik az idegen nyelv, kultúra).

Mondanom sem kell, ez utóbbi mennyivel hatékonyabb, mint a külső ösztönzés. Hogyan tudjuk hát megteremteni a belső motiváció alapjait gyermekeink számára?

  • Reménykedünk, hogy az iskolában majd jó tanára lesz,
  • Magánórára küldjük
  • vagy saját kezünkbe vesszük az irányítást

Ha ez utóbbi mellett döntünk, és napi szinten foglalkozunk gyerekünkkel idegen nyelven, egészen biztosan nem jár majd úgy felnőttkorára, mint az én csoporttársaim. Ha mindennapjaink részévé tesszük az idegen nyelvet, egy csapásra megoldódik a nyelvgyakorlás, nyelvfenntartás, fejlesztés gondja szülő és gyerek részére egyaránt.

A legjobb motiváló erő a szülő kezében van. A közös, örömteli tevékenység közelebb hozza  egymáshoz a családtagokat, ösztönöz, tanít, és önbizalmat épít. Merjünk hát együtt tanulni gyermekeinkkel! Vesztenivalónk nincs, csakis nyerhetünk ezáltal.

Image:  Pixabay.com

Na, beszél már a gyerek angolul?

Egy ismerősöm kérdezte ezt a minap a játszótéren, én meg úgy gondolom, kiváló alkalmat nyújt egy kis összegzésre, valamint arra, hogy örüljek egy kicsit a sikereimnek, hiszen a célom az, hogy a lányom elsajátítsa az angol nyelvet.

A válasz: nem, még nem beszél. Rengeteg mindent megért, de ha angolul kérdezem, magyarul válaszol. Angol szavakat mond, néha belekeveri a magyar beszédbe. Spontán énekel angolul, és mondókázik. Rengeteg kis dalocskát tud, a mindennapi zenehallgatás, közös éneklés eredménye most kezd megmutatkozni. Az én angol beszédemből kiemel szavakat, és utánam mondja. Angolul halandzsázik.

Úgy érzem, 7 hónap után ez jó eredménynek számít. Azt mondják, a kisgyerekek az anyanyelvükhöz hasonló tempóban sajátítanak el más idegen nyelvet is. Lilla 2 évesen még csak pár szót mondott magyarul, 2 és fél évesen pedig már kerek mondatokban beszélt.

A nyelvoktatásban ez a nehéz: kivárni, amíg beérik a munka gyümölcse. Hosszú, hosszú hónapokon, éveken át csak megy befele az információ, aztán egyszer csak összeáll a kép, és beszélni kezd a nyelvtanuló.

Lillának is kezd egyre több mozaikkocka a helyére kerülni. Ma egy nagyobbaknak szóló angol mesekönyvet hozott ide, és végig kellett mondanom az összes mesét. Szerintem a nagy részét nem értette, de nagyon figyelt.

Ezt tartom a legnagyobb eredménynek: elértem, hogy érdekelje az angol nyelv, és akarjon vele foglalkozni. Nem amiatt, mert muszáj, hanem belső indíttatásból: ez a nyelvtanulás kulcsa. Elindultunk egy olyan úton, amely egy teljesen új kultúra megismeréséhez vezet, ami által csak gazdagodhat a gyerekem.

Image:  pixabay.com

Magyar gyerek külföldön

Én itt, Magyarországon, magyarként próbálom a gyerekem angolra tanítani, és úgy látom, eléggé nagy fába vágtam a fejszém. Van azonban a korai nyelvtanulásnak egy másik oldala is, mégpedig a Magyarországról elvándorolt szülők küszködése az anyanyelv megtartásáért.

A jelenlegi gazdasági környezetben évről évre egyre több honfitársunk dönt úgy, hogy külföldön próbál szerencsét. A környező nyugati országokban megszaporodott a magyar kolóniák száma. Az elvándorlók kimennek, egzisztenciát teremtenek, aztán lógnak a levegőben. Visszajönni nem mernek, különösen az itthoni nem túl rózsás megélhetéssel kapcsolatos hírek miatt. Így hát ott élnek, és nem tudják, meddig. Azt kimondani, hogy “sose térünk haza” nagyon nehéz.

Gyakran a gyerekeik is velük tartanak, még gyakrabban már ott születnek. A gyerek megszületik, apuka dolgozik reggeltől estig, nem ritkán anyuka is, gyerek megy bölcsibe. A bölcsiben/óvodában/iskolában eltöltött napi 8-10 óra utáni kis időbe kellene a szülőknek belezsúfolni az anyanyelvi fejlesztést, amikor amúgy is rájuk szakad a háztartás minden nyűgje.

Nagyon sokan kínlódnak azzal, hogy a gyerek megmaradjon magyarnak, értse és beszélje a nyelvet. A hatékonyságuk az elhatározáson kívül azon is múlik, hogy kinek milyen anyanyelvi rokonai, ismerősei vannak a közelben, ahol külső megerősítést kaphat a gyerek a magyar nyelvhasználatban. Gyakran vegyes házasságok köttetnek, így még nehezebb dolga van a szülőknek.

A gyerek fáradtan hazajön, zsong a feje az élményektől, amelyek mind idegen nyelven történtek vele. Anya, apa is idegen nyelven élte meg az egész napját. A gyereknek egyszerűbb idegen nyelven mesélni, a szülő meg egy kis nyugalmat szeretne. Így előfordul, hogy elsorvad a magyar nyelvhasználat, és a külföldön élő második generáció már nem beszéli az anyanyelvét.

Innen, Magyarországról nézve könnyű ítélkezni az ilyen szülők felett. “Milyen szülő az, aki még az anyanyelvét sem képes átadni a gyerekének?”- gondolják sokan. Azt viszont sohasem gondolják végig, milyen nehéz lehet szemben menni az árral, és fenntartani a magyar nyelvhasználatot a nagy idegen nyelvű tenger közepén.

Kisgyerekkorban még könnyű, különösen, ha a szülő otthon tud maradni. Amikor azonban eljön az iskoláskor, akkor az idegen nyelv lesz az, amely az új ismereteket közvetíti, és egyben az lesz a barátok nyelve is. Ezzel az információáradattal kellene felvennie a versenyt a magyarul beszélő szülőnek. A gyerek idegen nyelvű szókincse egyre csak gyarapszik, a szülővel együtt töltött idő véges. Nem veheti át vele még egyszer az iskolai tananyagot otthon, magyarul, különösen nem, ha több gyerek is van.

Mióta itthon angolozom a lányommal, azóta döbbentem rá, milyen nehéz lehet gyerekeinknek átadni az anyanyelvünket külföldön, és még mennyivel nehezebb megtartani azt. Különösen így van ez, ha a szülőföldre való visszatérés esélye egyre csak szűkül. Őszinte elismerésem azoknak, akiknek sikerült ez.

Image:  FreeDigitalPhotos.net

Merjünk angolul beszélni!

Ma a SOTE fogászatán egy perzsa fogorvostan-hallgató tömte be a fogamat. Kedves lány volt, még az érzéstelenítő injekció előtt is bocsánatot kért, ha esetleg fájdalmat okozna.

Teljesen jól megértettük egymást. Én Magyarországon tanultam az angolt, ő Iránban. Anyanyelvünk teljesen más hangrendszeren alapszik, teljesen más nyelvcsaládból származik. Az egyetlen összekötő kapocs közöttünk az angol nyelv volt, és annak ellenére, hogy sem ő, sem én nem képezzük tökéletesen az angol hangokat, gond nélkül megértettük egymást.

Nyelvet tanulni csak anyanyelvű beszélőtől érdemes és szabad, halljuk gyakran. Ahogyan az egyik kommentben írták, ez a “kenyér nem is kell, csak kalács” tipikus esete.

Ébredjünk hát fel! Ha beszélünk angolul, az egész világ tárva-nyitva áll előttünk. Megértenek Bolíviától Thaiföldig a világ minden szögletében. A mai információs társadalomban az írott szövegek nagy része is angolul szól. Ideje hát félredobni a húzódozásokat, leszámolni a tévhitekkel, és nekiállni angolul beszélni. Ha nem is tökéletes nyelvtannal, magyar akcentussal és hanglejtéssel, de higgyük el, meg fognak érteni.

Gyerekeink egy olyan globalizált világban nőnek fel, ahol az információ nagy része angolul érhető el. Ha csak magyarul fognak tudni, az olyan, mintha egy “terülj-terülj-asztalkám” típusú svédasztalos étteremben, ahol minden földi jó megtalálható, csak egyetlen fajta fogást választanánk.

Kínáljuk meg hát gyerekeinket a leves után másodikkal és desszerttel is. Ha megadjuk nekik a lehetőséget, könnyedén és örömmel sajátítanak egy második nyelvet is. Ha megértenek másokat és megértetik magukat, az a kétnyelvűség egy olyan szintje, ami már megérte a fáradozást.

A gyerek és a tablet

Ezelőtt 2 héttel kaptam ajándékba egy táblagépet. A notebookom már egy ideje halódik, és a táblagép egyszerűnek, könnyen kezelhetőnek tűnt. Gondoltam, majd jó lesz netezni, könyvet olvasni, ezt fél kézzel is tarthatom, más tevékenység közben.

Ott rontottam el a dolgot, hogy letöltöttem egy rajzoló-programot Lillának. Majd, mikor láttam, mennyire tetszik neki, letöltöttem még egy angol nyelvű macis-buszos játékot. Gondoltam, örömet okozok neki, és közben még tanul is egy-két angol szót. A játék színes-szagos, a busz különböző ablakaira kattintva különböző angol nyelvű témakörök jönnek fel. Játék közben ezerszer elhangzanak a zöldségek, gyümölcsök angol nevei, testrészek, számok, és rengeteg más témakör.

A gond az, hogy Lilla teljesen rákattant erre a játékra. Semmi más nem érdekli, ezzel kel és fekszik. Azaz kelne és feküdne, ha hagynám. Teljesen meglepett, és elképesztett az a természetesség, ahogyan a tabletet kezeli. Igazi 21. századi gyerek, egy pillanat alatt beszippantotta a digitális világ. Annyira nagyon fontos lett neki hirtelen, hogy ezzel a játékkal játsszon, hogy ha nem engedem neki, képes elsírni magát. Persze nem engedem, csak rövid ideig, nem szeretném, ha játékfüggő lenne.

Más játékot nem merek letölteni, és nagyon reménykedem benne, hogy előbb-utóbb ezt is megunja. Úgy érzem, kiszabadítottam a szellemet a palackból. Tartok attól, hogy a számítógépezés nem tesz jót neki. Nem gondoltam, hogy egyetlen, tanító jellegű játék ilyen mértékű függést vált ki.

Tehát, szülőtársaim, az én tapasztalatom az, hogy csak óvatosan a technikával! A rajzfilmek, számítógépes játékok, még ha idegen nyelvűek is, még ha fejlesztő jellegűek is, függőséget okozhatnak. Ha rákattan a gyerek ezekre, minden jó szándék ellenére, lehet, hogy több kárt okozunk, mint amennyi az elérhető haszon lenne.

Az óvodaválasztás szépségeiről

Lilla lányom néhány napja betöltötte a 3. évét, és ezzel már hivatalosan is ovis korú lett.

Az utóbbi fél évben, mintha kicserélték volna, nagyon keresi más gyerekek társaságát. A tavalyi félős, szégyenlős kislánynak, aki a homokozóban is inkább csak velem játszott, már nyoma sincs. Ahogy belépünk a játszótérre, huss, már megy is a gyerekek közé, és amíg van játszótárs, addig el sem lehet vonszolni onnan. Szerintem igencsak megérett az óvodára.

Ezeket figyelembe véve, úgy döntöttünk, szeptembertől mehet oviba. Egyelőre csak fél napról lenne szó, amíg itthon vagyok a kicsivel.

Már néhány hete nézegetem az óvodákat, és nagyon bizonytalan vagyok abban, mi a helyes döntés. Mivel itthon a nap egy részében angolul élünk, ezért elsősorban angol nyelvű ovit szerettem volna a lányomnak.

Első körben a nemzetközi óvodákat néztem végig, ahol angol anyanyelvű óvónénik tanítanak különböző nemzetiségű gyerekeket. Aztán, amikor megláttam az árakat, pislogtam kettőt, és tovább kerestem.

Másodjára a magyar-angol kéttannyelvű magánovikat néztem végig. Az árak itt is csillagászatiak (nekünk), különösen, mivel 2 gyerekünk van, és a későbbiekben egy helyre szeretném járatni őket. Az árakat elnézve kissé érdekes volt olvasni a legtöbb ovi honlapján, hogy az óvónénik magyarok, csak angol foglalkozásokat tartanak. Ezt a kis jelentéktelen információt természetesen a nagy marketing szöveghalmok alatt, az óvónők önéletrajzánál sikerült megtalálni.

Az önkormányzati angol ovi a magas alapítványi díj miatt esett ki. Így maradt az utca végi körzetes óvoda, ami a maga nemében nagyon jó, az ELTE gyakorlóóvodája. A gond csak az vele, hogy magyar, és a nagy túljelentkezés miatt nehéz bekerülni.

Ekkor egy huszárvágással gondoltam egyet, és a másik oldalról próbáltam megközelíteni a problémát. Van olyan ingyenes önkormányzati óvoda, ahol kéttannyelvű oktatás zajlik? Igen, van: ez a német nemzetiségű óvoda.

Mivel hiszek a korai nyelvelsajátítás értelmében, ezért komolyan elgondolkoztam azon, hogy német óvodába kellene küldenem Lillát. Az indokaim a következők:

  •  nem tartom egyik nyelv tanulását sem fontosabbnak a másiknál, a nyelvtanulást önmagában tartom fontosnak
  • megfizethető árú angol ovi nincs a környékünkön
  • később kéttannyelvű iskolába szeretném járatni a gyerekeim, és a mi körzetünkben nincsen ilyen iskola
  • a tőlünk elérhető távolságban lévő angol kéttannyelvű iskolába nagyon nagy a túljelentkezés, és elsősorban az angol óvodából jövőket veszik fel, valamint a körzeteseket
  • a német kéttannyelvű iskolába is a német nemzetiségű oviból jövőket veszik fel

A környékünkön két német nemzetiségi ovi van. Az egyik nyílt napján kiderült, hogy összesen három (sic!) helyük van a következő tanévre. A másik oviban új német kiscsoport indul, 25 hellyel. Ma, a beiratkozáskor közölték velem, hogy esélyünk sincs bekerülni, mivel nem vagyunk körzetesek.

Így előjegyeztettem az utca végi magyar körzetesbe, és reménykedem, hogy egyáltalán felveszik. Ha nem sikerül, akkor a távolabbi magyar ovi esélyes. Távol is van, nem is angol, nem is német, de azért remélem, jókat fog játszani ott…

A szavakon túl

Lilla lányom ma három éves lett. Szülinapja alkalmából délután elvittük játszóházba, ahol telt házra találtunk.

Egy másik kisgyerek is ott ünnepelt, 40 meghívott kis barátjával együtt. A gyerekek olyan óvodás, kisiskolás korosztály voltak, kisebbek-nagyobbak. Ami közös volt bennük, hogy mindannyian egy intézménybe járhattak, mert tanár is volt a meghívottak között. A gyerekek egy része magyar volt, másik részük olasz, és angol.

Lilla lányom az ugrálóvárazás után a kisautók felé vette az irányt. Egy idő után néztem, egész komoly udvarlója akadt egy angol kisfiú személyében. Ami érdekes volt számomra, hogy nem szavakkal kommunikáltak egymással. A játék hevében a gesztusok, a kiáltások, a grimaszok vették át a hatalmat.

Nagyon érdekes volt látni, immár másodszor, hogy a különböző nemzetiségű gyerekeket mennyire nem korlátozza az anyanyelvük. Néhány nappal ezelőtt a játszótéren is volt egy ilyen élményem, és akkor is azt figyeltem meg, hogy a közös játék nyelve felülír minden szót.

Tegnap Ana Lomba korai nyelvtanulás-szakértő honlapját olvasgatva arra az állításra lettem figyelmes, hogy a kisgyerekek legjobban és legkönnyebben felnőttől tanulnak idegen nyelvet, mégpedig úgy, hogy egyedül vannak a beszélő felnőttel. A szerző szerint más gyerekektől nehezebb eltanulni a nyelvet. A gyerekcsoportok nagyszerűek abban, hogy más gyerekekkel játszhatnak együtt, de az optimális nyelvfejlődés tekintetében nem túl jók.

Tapasztalataim fényében egyet kell értenem ezzel a spanyol szakértővel. Valóban sokkal többet tanulhat a lányom, ha egy angolul beszélő felnőtt kezd el az ő szintjén magyarázni neki. De ez a délután duplán a hasznára vált. Játszott egy jót, és felfigyelt arra, hogy nem csak magyar gyerekek vannak a világon.

Az érzelmi biztonságról

Tegnap édesanyámmal beszéltem telefonon. Hozzánk készülnek, és mivel eléggé messze élünk egymástól, 2 hétig nálunk maradnak. Nagyon várjuk már mindannyian, ők, hogy végre unokázhassanak, én, hogy találkozhassunk, és nekem is legyen egy kis szabadidőm.

Anyukám aggodalommal a hangjában kérdezte meg, hogy mi lesz az angolozással, amíg itt lesznek. Ők ugyanis, bár valamennyire értenek angolul, nem beszélnek folyékonyan. Szeretnének az unokákkal sok időt tölteni, sétálni vinni őket, délelőtt is, amikor mi általában az angol életünket éljük.

“-Mi lenne?”- válaszoltam csodálkozva.

“-Itt lesztek, örülünk egymásnak, játszotok a gyerekekkel, természetesen magyarul, aztán, ha elmentek, minden visszaáll a régi kerékvágásba.”

A gyerekeknek ugyanis az érzelmi biztonság elsődleges fontosságú, minden más ezután jön. A nagyszülőkkel töltött önfeledt játék, mese pótolhatatlan. A gyerekeim így szorosabban kötődnek a nagyszülőkhöz is, ami által csak gazdagodik a kis személyiségük. Beavatkozni ebbe a folyamatba, akár egy nyelvi akadállyal, káros lehet, szerintem.

Azzal, hogy próbálom a gyerekeimet az angol nyelv elsajátítása felé terelgetni, pluszt próbálok adni nekik. Ez a “feladat” fontos számomra, de a családi kapcsolatok, a családban megélt  érzelmek, a biztonság, a kötődés kialakulása még sokkal-sokkal fontosabb.

Próbálok az angolra egy hosszú távú “projektként” gondolni (nem szeretem ezt a szót, de talán most itt helyénvaló). Ha az angol életünkben meglesz a folytonosság, nem fáradok bele, akkor sem, ha visszamegyek dolgozni, és évekig fent tudom tartani az angol délelőttöket (vagy délutánokat, estéket), akkor nyert ügyünk van. A nyelvelsajátítás folyamatát egy-két megszakítás, szünet nem fogja megtörni. Az iskolában is van vakáció, nem igaz?