Magyar gyerek külföldön

Én itt, Magyarországon, magyarként próbálom a gyerekem angolra tanítani, és úgy látom, eléggé nagy fába vágtam a fejszém. Van azonban a korai nyelvtanulásnak egy másik oldala is, mégpedig a Magyarországról elvándorolt szülők küszködése az anyanyelv megtartásáért.

A jelenlegi gazdasági környezetben évről évre egyre több honfitársunk dönt úgy, hogy külföldön próbál szerencsét. A környező nyugati országokban megszaporodott a magyar kolóniák száma. Az elvándorlók kimennek, egzisztenciát teremtenek, aztán lógnak a levegőben. Visszajönni nem mernek, különösen az itthoni nem túl rózsás megélhetéssel kapcsolatos hírek miatt. Így hát ott élnek, és nem tudják, meddig. Azt kimondani, hogy “sose térünk haza” nagyon nehéz.

Gyakran a gyerekeik is velük tartanak, még gyakrabban már ott születnek. A gyerek megszületik, apuka dolgozik reggeltől estig, nem ritkán anyuka is, gyerek megy bölcsibe. A bölcsiben/óvodában/iskolában eltöltött napi 8-10 óra utáni kis időbe kellene a szülőknek belezsúfolni az anyanyelvi fejlesztést, amikor amúgy is rájuk szakad a háztartás minden nyűgje.

Nagyon sokan kínlódnak azzal, hogy a gyerek megmaradjon magyarnak, értse és beszélje a nyelvet. A hatékonyságuk az elhatározáson kívül azon is múlik, hogy kinek milyen anyanyelvi rokonai, ismerősei vannak a közelben, ahol külső megerősítést kaphat a gyerek a magyar nyelvhasználatban. Gyakran vegyes házasságok köttetnek, így még nehezebb dolga van a szülőknek.

A gyerek fáradtan hazajön, zsong a feje az élményektől, amelyek mind idegen nyelven történtek vele. Anya, apa is idegen nyelven élte meg az egész napját. A gyereknek egyszerűbb idegen nyelven mesélni, a szülő meg egy kis nyugalmat szeretne. Így előfordul, hogy elsorvad a magyar nyelvhasználat, és a külföldön élő második generáció már nem beszéli az anyanyelvét.

Innen, Magyarországról nézve könnyű ítélkezni az ilyen szülők felett. “Milyen szülő az, aki még az anyanyelvét sem képes átadni a gyerekének?”- gondolják sokan. Azt viszont sohasem gondolják végig, milyen nehéz lehet szemben menni az árral, és fenntartani a magyar nyelvhasználatot a nagy idegen nyelvű tenger közepén.

Kisgyerekkorban még könnyű, különösen, ha a szülő otthon tud maradni. Amikor azonban eljön az iskoláskor, akkor az idegen nyelv lesz az, amely az új ismereteket közvetíti, és egyben az lesz a barátok nyelve is. Ezzel az információáradattal kellene felvennie a versenyt a magyarul beszélő szülőnek. A gyerek idegen nyelvű szókincse egyre csak gyarapszik, a szülővel együtt töltött idő véges. Nem veheti át vele még egyszer az iskolai tananyagot otthon, magyarul, különösen nem, ha több gyerek is van.

Mióta itthon angolozom a lányommal, azóta döbbentem rá, milyen nehéz lehet gyerekeinknek átadni az anyanyelvünket külföldön, és még mennyivel nehezebb megtartani azt. Különösen így van ez, ha a szülőföldre való visszatérés esélye egyre csak szűkül. Őszinte elismerésem azoknak, akiknek sikerült ez.

Image:  FreeDigitalPhotos.net

A korai nyelvtanulás és a közvélemény

Különös, szürreális élményem volt ma.

Szombat reggel fél 9-kor éppen iskolába indultam (természetesen az életre szóló tanulás jegyében 🙂 ), és a Szentendrei úton vezettem befelé, a város felé. Egy piros lámpa után arra lettem figyelmes, hogy az egész, 2X3 sávos út áll.

Morogtam egyet magamban, hogy biztos baleset, és el fogok késni, amikor megláttam a késlekedés okát. Egy kacsamama úgy döntött, hogy a reggeli csúcsforgalomban átvezeti kiskacsáit a forgalmas főúton. Ott totyogott a kacsamama és az 5 kiskacsa a szerre satuféket nyomó autók előtt.

Aztán azt is észrevettem, hogy elől egy autó keresztben parkol az úton, nyitott ajtóval, az utasa pedig ott rohangál az úton, és kétségbeesetten próbálja megállítani a forgalmat, hogy megvédje a kiskacsákat. Szívbe markoló látvány volt. Ahogy a kiskacsák átjutottak az én útfelemen, tovább kellett mennem (a forgalom diktálta), így sosem tudom meg, sikerült-e átjutniuk az úton. Nagyon remélem, hogy igen.

Egész nap ez a történet járt a fejemben. A kiskacsákról a kisgyerekek jutottak eszembe, akik mindenhová követik a szüleiket, hiszen teljes mértékben tőlük függenek. Ez a függőség kiszolgáltatja őket a szülők értékítéletének, döntéseinek.

Hogy függ ez össze mindez a korai nyelvtanulással?

Ma Magyarországon az elfogadott álláspont szerint a gyerekeket hagyni kell szabadon játszani, mert csak az lesz sikeres, boldog felnőtt, aki önfeledt gyerek volt. Ezzel igazából nincs is semmi baj, hiszen minden szülő a legjobbat szeretné a gyerekének. A gond csak az, hogy a gyerekek nem egyformák. Míg az egyik gyerek ügyesen mozog, vagy rajzol, a másikat már iskoláskor előtt érdekelni kezdi az olvasás világa. Nem biztos, hogy szerencsés mindenkire ráhúzni ugyanazt a sémát.

A kisgyerek természetes tevékenysége a játék, ezt nem vitatja senki. Nem is lehet felnőtt módjára padba ültetni, és tételeket magoltatni velük. Birtokukban van viszont egy olyan képesség, amely a későbbiekben elveszik. Úgy ragad rájuk az információ, úgy képesek általánosítani, szabályrendszereket kialakítani, hogy ez nem kerül tudatos erőfeszítésükbe.

Nyelvet tanulni a legtöbb embernek nehéz feladat. Kínlódás, izzadságszag, gyomorgörcs, szódolgozat, és az örökös újrakezdés – általában ez jut eszébe valakinek a nyelvtanulásról. Ki ne szeretné megkímélni a gyerekét mindettől?

A kisgyerekek könnyedén, természetesen, játszva tanulnak idegen nyelvet, ahogyan az anyanyelvüket is. Néhány évvel később már ugyanaz a gyerek nehéznek fogja érezni a nyelvtan-alapú nyelvtanulást, esetleg elkedvetlenedik.

Hiba lenne kihagyni ezt a korai, nagyon fogékony szakaszt. Hogy a szakértők nem ajánlják? Ébredjünk fel: a szakértők sem mindenhatóak. Gondoljunk csak a peres ügyekre, amikor berendelnek 3 orvosszakértőt, és mindegyik mást mond. Itt, Magyarországon a “ne terheljük a gyereket nyelvtanulással” álláspont szakértői befolyásolják a közvéleményt. Más országokban viszont nem.

Gondoljunk csak bele, hogy is állunk európai szinten az idegen nyelvtudással? Talán ideje lenne felülvizsgálni az álláspontunkat…