Merjünk angolul beszélni!

Ma a SOTE fogászatán egy perzsa fogorvostan-hallgató tömte be a fogamat. Kedves lány volt, még az érzéstelenítő injekció előtt is bocsánatot kért, ha esetleg fájdalmat okozna.

Teljesen jól megértettük egymást. Én Magyarországon tanultam az angolt, ő Iránban. Anyanyelvünk teljesen más hangrendszeren alapszik, teljesen más nyelvcsaládból származik. Az egyetlen összekötő kapocs közöttünk az angol nyelv volt, és annak ellenére, hogy sem ő, sem én nem képezzük tökéletesen az angol hangokat, gond nélkül megértettük egymást.

Nyelvet tanulni csak anyanyelvű beszélőtől érdemes és szabad, halljuk gyakran. Ahogyan az egyik kommentben írták, ez a “kenyér nem is kell, csak kalács” tipikus esete.

Ébredjünk hát fel! Ha beszélünk angolul, az egész világ tárva-nyitva áll előttünk. Megértenek Bolíviától Thaiföldig a világ minden szögletében. A mai információs társadalomban az írott szövegek nagy része is angolul szól. Ideje hát félredobni a húzódozásokat, leszámolni a tévhitekkel, és nekiállni angolul beszélni. Ha nem is tökéletes nyelvtannal, magyar akcentussal és hanglejtéssel, de higgyük el, meg fognak érteni.

Gyerekeink egy olyan globalizált világban nőnek fel, ahol az információ nagy része angolul érhető el. Ha csak magyarul fognak tudni, az olyan, mintha egy “terülj-terülj-asztalkám” típusú svédasztalos étteremben, ahol minden földi jó megtalálható, csak egyetlen fajta fogást választanánk.

Kínáljuk meg hát gyerekeinket a leves után másodikkal és desszerttel is. Ha megadjuk nekik a lehetőséget, könnyedén és örömmel sajátítanak egy második nyelvet is. Ha megértenek másokat és megértetik magukat, az a kétnyelvűség egy olyan szintje, ami már megérte a fáradozást.

És a magyar nyelvvel mi lesz? Egyensúlyozás

Idegen nyelv tanulása - egyensúly

Ismét azzal kezdem a bejegyzést, hogy amikor elkezdtük az angol életünket élni, fogalmam sem volt, mi vár ránk. Azt tudtam, hogy szeretném, ha a gyerekeim beszélnének angolul, legalább olyan szinten, mint én. Hogy ettől kétnyelvű gyerekekké válnak-e, nem tudom.

Idegen nyelven élni nem egyszerű. Ideális az lenne, ha az egyik szülő csak a második nyelven beszélne velük. A mi esetünkben erről természetesen szó sem lehet, hiszen én vagyok az anyjuk, én kell megtanítsam őket az anyanyelvükre, a magyarra. Emellett még angolozunk is, hiszen a sors úgy adta, hogy én ismerem jobban ezt a nyelvet a családból.

Az angolozást a délelőttökre időzítettem, abból a meggondolásból, hogy akkor még mindenki friss szellemileg, és így egyszerűbb lesz. A délelőtt nálunk a nagy séták, a játszótér, a közös mondókázások, éneklések ideje. Ilyenkor nekem is több kedvem, energiám van új énekeket tanítani, játszani a gyerekeimmel.

Egy ideje ijedten figyelem, hogy Lilla lányom sokkal több angol dalt ismer, mint magyart. Ha énekelni szeretne, mindig angolra vált. Tény, hogy többet énekeltem vele angolul, de azért, mert szeretném, ha ezt a nyelvet is megtanulná. Magyarul már tud. Óriási bevitt információ-mennyiségre, inputra van szüksége ahhoz, hogy összeálljon a fejecskéjében a nyelv, a maga szabályrendszerével együtt.

Mindennek megvan a maga ára. A választott kétnyelvűségé az, hogy a lányom kevesebb versikét, mondókát és éneket tud az anyanyelvén visszaadni, mintha nem angoloznánk. Szándékosan nem írtam azt, hogy mint a kortársai, mert ismerek a játszótéren egy 3 éves kisfiút, aki még egyáltalán nem beszél.

Gondolom, az óvoda majd helyre teszi a dolgokat, azaz helyre tenné, ha magyar óvodába járna. Ezen is dilemmázok, de erről majd egy újabb bejegyzésben…

Image: FreeDigitalPhotos.net

Emese baba esete az angol nyelvvel

Bevallom, kissé gondban vagyok. Emese lányom ugyanis 11 hónapos, és ezt azzal ünnepelte, hogy kimondta az első szavát: “pá-pá”. Nagyon boldogok voltunk. Ezzel egy időben mutogatni is kezdett, és mellé olyan kérdő módon hő-zik, mintha azt kérdezné: “Anya, és ennek mi a neve?”

Itt kezdődnek a gondjaim. Lillával egyszerű volt, mert ő először megtanult jól magyarul beszélni, és azután kezdtük el az angolt. Emesével máshogy lesz. Délelőtt ugyanis mi angolul élünk, délután meg magyarul. Ami délután “pá-pá”, az délelőtt “bye-bye”. Persze egyszerűbb dolgunk lenne, ha az OPOL-módszert választottam volna (one parent, one language). De mi a TIME-módszer szerint tanulunk angolul. Így szegény Emese babának eléggé nagy katyvasz lehet most a fejecskéjében.

Azért megnyugtató, hogy nem én vagyok az egyetlen úttörő. Más is él ezzel a módszerrel, és bizonyítottan működik. A mindennapokban viszont nekem kell megtalálni az egyensúlyt a kétnyelvű lét során. Remélem, sikerül.

Image: photostock / FreeDigitalPhotos.net

www.freedigitalphotos.net/images/view_photog.php