Beküldve:

Az érzelmi biztonságról

Tegnap édesanyámmal beszéltem telefonon. Hozzánk készülnek, és mivel eléggé messze élünk egymástól, 2 hétig nálunk maradnak. Nagyon várjuk már mindannyian, ők, hogy végre unokázhassanak, én, hogy találkozhassunk, és nekem is legyen egy kis szabadidőm.

Anyukám aggodalommal a hangjában kérdezte meg, hogy mi lesz az angolozással, amíg itt lesznek. Ők ugyanis, bár valamennyire értenek angolul, nem beszélnek folyékonyan. Szeretnének az unokákkal sok időt tölteni, sétálni vinni őket, délelőtt is, amikor mi általában az angol életünket éljük.

“-Mi lenne?”- válaszoltam csodálkozva.

“-Itt lesztek, örülünk egymásnak, játszotok a gyerekekkel, természetesen magyarul, aztán, ha elmentek, minden visszaáll a régi kerékvágásba.”

A gyerekeknek ugyanis az érzelmi biztonság elsődleges fontosságú, minden más ezután jön. A nagyszülőkkel töltött önfeledt játék, mese pótolhatatlan. A gyerekeim így szorosabban kötődnek a nagyszülőkhöz is, ami által csak gazdagodik a kis személyiségük. Beavatkozni ebbe a folyamatba, akár egy nyelvi akadállyal, káros lehet, szerintem.

Azzal, hogy próbálom a gyerekeimet az angol nyelv elsajátítása felé terelgetni, pluszt próbálok adni nekik. Ez a “feladat” fontos számomra, de a családi kapcsolatok, a családban megélt  érzelmek, a biztonság, a kötődés kialakulása még sokkal-sokkal fontosabb.

Próbálok az angolra egy hosszú távú “projektként” gondolni (nem szeretem ezt a szót, de talán most itt helyénvaló). Ha az angol életünkben meglesz a folytonosság, nem fáradok bele, akkor sem, ha visszamegyek dolgozni, és évekig fent tudom tartani az angol délelőttöket (vagy délutánokat, estéket), akkor nyert ügyünk van. A nyelvelsajátítás folyamatát egy-két megszakítás, szünet nem fogja megtörni. Az iskolában is van vakáció, nem igaz?

Beküldve:

A másik oldal

Különös élményem volt ma a játszótéren. Egy anyukával találkoztam, és a Lillával egykorú, három év körüli kisfiával. Először nem tűnt fel semmi. Aztán, amikor Lilla a kisfiúval szeretett volna játszani, és közelebb mentünk, észrevettem, hogy a kisfiú nem magyarul beszél.

Anyukából ömlött a szó, be nem állt a szája, ékes magyarsággal folyamatosan beszélt a gyerekéhez, mondókázott vele, a kisfiú pedig angolul válaszolgatott neki. Mint kiderült, Angliában élnek, a kisfiú már ott született. Apukája, anyukája magyar, otthon csak magyarul beszélnek. A szülőknek azonban dolgozniuk kell. A kisfiú napi 10 órát tölt a bölcsiben, ahol angol gondozónők vigyáznak rá, és angol kisgyerekek között játszik. A gyerek egyáltalán nem beszélt magyarul. Értette, amit az édesanyja mondott, de mondatokat alkotni csak angolul tudott.

Lilla csodálkozva nézte, aztán belemerültek a közös játékba. Teljesen jól megértették egymást: Lilla, aki sok mindent ért angolul, de nem beszél, és a kisfiú, aki sok mindent ért magyarul, de nem beszél.

Furcsa érzés volt a másik oldalt látni. Én mindent megteszek, küzdök azért, hogy a lányom megtanuljon angolul, és az anyuka ugyanezt teszi a magyar nyelvvel. Jó lenne a jövőbe látni, és megtudni, vajon mennyire leszünk sikeresek.

Image: Stuart Miles / FreeDigitalPhotos.net

Beküldve:

Édes anyanyelvem

Még mindig a kommentekre reagálva érzem szükségét, hogy az anyanyelv fontosságáról írjak. Úgy tűnik, nagyon sokan gondolják azt, hogy ha angolul beszélek a gyerekemmel, azzal megfosztom az anyanyelv elsajátításának lehetőségétől. Gyengítem a kifejezőkészségét. Nem fog tudni olyan széles skálán gondolatokat és érzéseket kifejezni, mint a többiek. Elveszem tőle a lehetőséget, hogy igazán magyarnak, a nemzet tagjának érezhesse magát, hiszen “nyelvében él a nemzet”. Szülőként is korlátozom magam, hiszen idegen nyelven az érzelmek átadása is beszűkül gyerek és szülő közt, és ezáltal sérül majd a kapcsolatunk is. Ha nincs az anyanyelv, mi az, ami megtart minket magyarként?

Ezekkel a gondolatok, kérdések merültek fel az emberek reakciói kapcsán. Kissé rosszul is éreztem magam, hiszen nagyon sokat azt gondolják, hogy szándékosan ártok a gyerekemnek, és teszem ezt valamiféle rosszul értelmezett “eszme” nevében.

Az anyanyelv átadása számomra elsődleges fontosságú. Magyarul érzek, gondolkozom, ez határozza meg, ki vagyok. Természetesen át szeretném adni mindezt a gyerekeimnek is. Lilla lányom korának megfelelően beszél magyarul, sok mondókát, gyerekdalt, mesét ismer. Vele még nagyon óvatos voltam, én is elhittem a fenti állítások nagy részét. Ezért vártam két és fél éves koráig, amíg a magyar beszédkészsége kialakul, és csak azután kezdtem el az angol nyelvet bevezetni az életünkbe. Emesével már nem vagyok ilyen óvatos. Ő most egy éves, és egyszerre hallja tőlem a magyar és az angol nyelvet is. Hogy miért lettem időközben magabiztosabb?

Rájöttem, hogy itt Budapesten, Magyarország szívében egyszerűen lehetetlen nem magyarként nevelni a gyereket. Én, a szülő, csak egy vagyok a nyelvi hatások közül, amelyek a gyerekeimet érik. Most, amíg kicsik, én vagyok a legfontosabb, de nem sokáig lesz ez így. Még azokban a családokban, ahol az egyik szülő idegen nyelvű, és csak úgy beszél a gyerekhez, még ott is a magyar nyelvi hatás, a környezet nyelve az erősebb. Ha akarnék, se tudnék nem magyar gyereket nevelni itt.

A magyarságot, az anyanyelv védelmét szem előtt tartva beszélünk itthon naponta csak 2-3 órát angolul, délelőtt. A nap többi részét magyarul éljük meg, átlagos magyar családként. Ha ettől a napi 2-3 órától sérülne a magyar anyanyelv, vagy a nemzeti hovatartozás érzése, akkor az már másféle, nagy problémákat feltételezne a családunkban.

Lilla lányom magyar szókincse életkorának megfelelő, minden nap olvasunk mesét magyarul, és mondókázunk is. Emellett veszem a fáradtságot, és a délelőtti órákat angolul gondolkozva töltöm el, hiszen valami olyant szeretnék átadni neki, amitől az élete egyszerűbb lesz. Hogy ezzel a magyar anyanyelvét gyengíteném? Nem hiszem. Éppen ellenkezőleg, szélesítem a látókörét, és betekintést nyújtok számára egy olyan kultúrába, amely a népek közti híd szerepét tölti be napjainkban. Hiszem, hogy lehet úgy pluszt nyújtani nyelvi szinten, hogy közben nem veszek el semmit. Lányom azáltal, hogy érteni fog angolul, nem lesz kevésbé magyar.

Beküldve:

Nyelvet tanulni csak anyanyelvűtől lehet?

Az előző írásaimra özönlő kommentekből az a kép rajzolódott ki előttem, hogy nagyon sokan hisznek a címbeli állításban. Főleg a kisgyerekek nyelvelsajátításával kapcsolatban él nagyon sok emberben ez a hit. Van is ebben racionalitás. Természetesen igaz, a leghatékonyabban, legjobban egy kisgyerek egy anyanyelvű beszélőtől tanul meg idegen nyelven beszélni.

Mi van akkor, ha ez nem lehetséges? Ha nem áll a rendelkezésre anyanyelvű beszélő, viszont helyette van valaki, aki eléggé magas szinten beszéli az adott idegen nyelvet, és napi kapcsolatban áll a gyerekkel?  Árt a gyereknek, ha tőle tanul?

Nagyon sokan ezt hiszik. Szerintük a nyelvelsajátításra nem áll a mondás, hogy “ha nincs ló, jó a szamár is”. Végletesen maximalista hozzáállás ez. A fő érvük az, hogy a nagyon fogékony korban levő gyerek átveszi a tanár hibás kiejtését, mondatszerkesztését. Hogy ez a rettegett kórság nehogy elérje a gyereket, legjobb egyáltalán nem tanítani. Tanulja csak meg az a gyerek az anyanyelvét rendesen.

Mi történik a “rossz” nyelvi hatásoktól védett gyerekkel, amikor eléri az iskolás kort? Harmadik osztályos korában elkezdi tanulni az idegen nyelvet, immár kötelező jelleggel. Ki tanítja az iskolában? Két lehetőség van: az egyik a tanítónéni, akinek van angol vagy német műveltségi területről szóló diplomája. A másik a felsőben tanító idegennyelvtanár, aki leugrik az alsó tagozatba nyelvórát tartani. Magyar nemzetiségűek mind a ketten.

A tanítónéni idegen nyelv tudása csak ritkán áll a helyzet magaslatán, hiszen ő ezt csak kiegészítésként tanulja a millió egyéb tárgy mellé. Az idegennyelvtanár viszont módszertanilag nincs felkészülve a kicsik oktatására, elvégre az ő képzése a nagyobb gyerekek oktatására irányult.

A tanítónéninek, vagy a nyelvszakos tanárnak talán tökéletes a kiejtése? Egyáltalán nincsenek nyelvtani, mondatszerkesztési, vagy másféle hibáik? Dehogynem. Mégis tőlük tanulják a gyerekek a nyelvet.

Ha a kisgyerek úgy sajátítja el az adott nyelvet, hogy nem anyanyelvi beszélő az elsődleges forrás, attól még nem feltétlenül lesz rossz a kiejtése. Manapság rengeteg lehetőség van arra, hogy a tévéből, dvd-ről, cd-ről anyanyelvi hanganyagokat hallgattassunk a gyerekkel. A lényeg: ha valamilyen szinten megtanulja az idegen nyelvet, óriási előnyhöz juttatjuk a gyerekünket.

Beküldve:

A korai nyelvtanulásról

Tegnap találkoztam a barátnőmmel, aki Finnországban él teljesen multikulti környezetben. 8 éve él ott anélkül, hogy szüksége lett volna a finn nyelvre. Gyakorlatilag mindenhol elboldogult az angollal, a munkahelytől kezdve a vásárlásokon át a szülészetig.

Ő csodálkozott azon, hogy én próbálom Lillát angolul tanítani, nem értette, miért. Mesélte, hogy ő is csak középiskolás korában tanulta meg az angolt, aztán semmi hátránya sem származott ebből. Nem vitatkoztam vele, megértettem az álláspontját. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a barátnőm Bukarestben nőtt fel, erdélyi magyarként. Megkerülhetetlen volt számára a korai kapcsolat a román nyelvvel. Ha ma megszólal románul, nem igazán lehet megállapítani a beszédéről, hogy nem az az anyanyelve. Egy ilyen alapról építkezve természetesen nem okozott neki gondot egy újabb nyelv elsajátítása a középiskolában.

Ha azonban egy átlagos magyarországi középiskolást nézünk, akkor azt látjuk, hogy igenis nehézségekbe ütközik számukra a nyelvtanulás. Mi a fő különbség köztük? A magyarországi diák igen ritkán kerül kapcsolatba igazi, hús-vér külföldivel, ezért nincsenek saját tapasztalatai arról, hogy a nyelvtudás igenis használható valamire. A nagy többség igencsak alul motivált a nyelvtanulásban. Itt Magyarországon az a szemlélet az elterjedt, hogy “tanulja csak meg az a gyerek először rendesen az anyanyelvét”. Ezzel az a baj, hogy ez egy igencsak makacs tévhit. Elég körülnézni a világban, és azt látjuk, hogy a világ népességének nagy része többnyelvű. Egész földrészeken ez a helyzet, pl. India, Kína stb. Elég a volt gyarmati országokra gondolni.

A gyerekek ösztönösen, erőfeszítés nélkül sajátítanak el nyelveket. A többnyelvű emberek agyuk nagyobb részét hasznosítják, illetve a nyelvek közti váltásokkal nagyobb területek aktivizálódnak. A több nyelven beszélők szervezete ellenállóbb az Alzheimer-kórral szemben. Néhány érdekes tanulmány a kétnyelvűségről itt és itt.

Miért “erőltetem” a korai nyelvtanulást? Ez egy vissza nem térő lehetőség a gyerekeim számára. Erőlködés, izzadság és kényszer nélkül lesznek otthonosak egy másik nyelv szépségeiben, és az azzal járó különböző kultúrát is magukba szívják. Hogy ez a nyelv történetesen az angol? Igazából mindegy. Bármilyen második nyelvvel előkészítjük a további nyelvek számára a talajt. Nyelvtudás nélkül élni a 21. századi Európában lehetséges, de nem érdemes.

Beküldve:

A nyelvtanon túl, avagy elérhetjük az üveghegyet

Azt hiszem, most szembe megyek a nyelvtanárok többségével, de azt el kell mondanom, hogy a nyelvtan nem minden.  Sőt. A nyelvtan felől megközelíteni a nyelvtanulást meglehetősen nehéz és örömtelen folyamat.

Miért nem tud a legtöbb ember megszólalni idegen nyelven, miután évekig tanulta azt az iskolában? Mert évekig nem magát a nyelvet tanulta, hanem a nyelvtant. Kitűnően ragoz mondjuk, vagy elmondja az igeidők közti különbségeket, de amikor a beszédre kerülne sor, az valamiért nem megy. Miért is nem?

A nyelvtan megöli a spontaneitást. Idegen nyelven csak az tud folyékonyan beszélni, aki azon az adott nyelven is gondolkozik. Ha valaki elgondolja, hogy mit szeretne mondani, aztán elkezd azon gondolkozni, hogy most melyik igeidőt is kellene használni, az soha nem fog folyékonyan beszélni.

Olyan ez, mint a járás. Ha minden lépésnél elkezdek azon gondolkodni, hogy most előre kellene  döntenem a testemet, felemelnem a bal sarkamat, aztán előre tenni, akkor többet gondolkozom, mint amennyit előre haladok. A folyamatos beszéd legnagyobb akadálya, ha a pszichológiából ismert fölöttes énünk beavatkozik. Ha szabály rendszereket kezdünk ráhúzni a gondolatainkra, vagy félünk, nehogy nevetségessé váljunk a többiek előtt, nem fogunk tudni beszélni.

Én két nyelven beszélek felsőfokon, és mindkét nyelvet az iskolában tanultam. A rengeteg nyelvtanozás után mindkét nyelvnél elérkezett az a pillanat, amikor már nem érdekeltek a szabályok, csak beszéltem, és az adott nyelven fejeztem ki a gondolataimat. Ilyenkor történik meg, hogy kimondok egy mondatot, és ahogy kimondtam, utána egyből tudom, hogy hol hibáztam. Ez nem baj, gyakorlással fejleszthető.

Véleményem szerint a nyelvtan egy mankó, de nem a nyelvtanulás alfája és omegája. Hogyan is kellene akkor nyelvet tanulni? Sok-sok beszéddel, és az anyanyelv teljes kizárásával. Rengeteg szituációs gyakorlattal, kevesebb nyelvtani fogalommal, és a fordítás teljes mellőzésével.

Mindannyian tudjuk, hogy a kisgyerekek képesek gond nélkül több nyelvet is elsajátítani. A jó hír az, hogy a felnőttek is képesek erre. Az egyszerű munkásember, aki külföldre megy dolgozni, egy idő után megtanulja az idegen nyelvet, ha a társai csak az adott nyelven kommunikálnak. Teszi ezt úgy, hogy közben fogalma sincs arról, hogy éppen milyen igeidőt vagy módot használ.

Kérdezem hát, mi a nyelvoktatás célja? Az, hogy a nyelvtannal tökéletesen tisztában levő, megszólalni képtelen embereket képezzünk? Mert most azt tesszük. Vagy az lényeg, hogy megértsük egymást és megértessük magunkat egy másik nyelven? Ha a válasz az utóbbi, akkor ideje alternatív módokat találni a nyelvtanulásra, mert jelenleg nem effelé haladunk.

Beküldve:

Van 46.000 forintod önkormányzati ovira?

Nekem nincs. Ebben a mai szép új világban, miközben mentjük a svájci frankos hiteleseket, a benzinárak az egekig szöknek, a családi pótlékot pedig már vagy 4 éve befagyasztották, az önkormányzati ovi nem átall ennyit kérni az óvodáért.

Igaz, nem sima ovi, hanem angol, és nem sima angol ovi, hanem olyan, amelyben anyanyelvi pedagógusok tanítanak. Pedagógusok, na persze. Az angol anyanyelvű egyén elvégez egy gyorstalpaló tanfolyamot, mondjuk itt. Ha sok ideje van, 4 egész hétig gyakorolhatja a tanárkodást. Ha siet, elég 2 hét tantermi tapasztalat, plusz az online anyag, és voilá, máris megvan a külföldkész instant angoltanár.

A magyar szülők pedig fizetnek. Nem kicsit, sokat, határ a csillagos ég. Mivel ez egy egyszerű kis önkormányzati ovi, tandíjat nem szedhet, mint a nagyok.  Így aztán alapítványi hozzájárulásnak nevezi a befizetendőt. Persze ez az összeg titok. Nem írja az ovi honlapján, a szülői hozzászólások közt sem szerepel. Olvassa csak el a szülő, milyen hiper-szuper az ovi, aztán menjen el a nyílt napra, ahol esetleg megtudhatja. A gyereknek nem sok esélye van bejutni így sem, akkora a túljelentkezés.

A budapesti nemzetközi ovikról már lemondtam. Ők sem hirdetik az áraikat, de talán egy-kettő kiírja, és látom, hogy nem vagyunk egy súlycsoportban pénztárcailag. Meg is értem, nekik nem mi vagyunk a célközönség, hanem a Budapesten élő külföldiek. Maradtak hát az itthoni illetőségű ovik. A nagy többség magánovi formájában működik, és akkor mondtam le róluk, amikor megláttam egy hirdetést. Álláshirdetés volt, leendő óvónéniknek szólt, és a magyar óvodapedagógusi diploma mellé elég volt egy középfokú C angol nyelvvizsga az angol csoport vezetéséhez. Ez az ovi százezres nagyságrendű összeget kért a szülőktől.

Ez az önkormányzati ovi lett volna az utolsó a listámon. A mi kerületünkben van, és valódi, hús-vér angolul beszélő óvónénik vagy óvóbácsik lettek volna a gyerekekkel a magyar személyzet mellett. Egy a bibi: ez a pöttöm, jelképes, említésre sem méltó összeg nem tartalmazza még az étkezést sem. Nekem pedig két gyerekem van. Gondolhatjátok…

Ha picit szorzunk, itt-ott kerekítünk, az ovi 3 éve a két gyerekre kereken 3 millió HUF-ra jön ki. Ennyi már egy kis lakás önerejére is elég. Melyikkel jár jobban a gyerek?

Beküldve:

És a magyar nyelvvel mi lesz? Egyensúlyozás

Idegen nyelv tanulása - egyensúly

Ismét azzal kezdem a bejegyzést, hogy amikor elkezdtük az angol életünket élni, fogalmam sem volt, mi vár ránk. Azt tudtam, hogy szeretném, ha a gyerekeim beszélnének angolul, legalább olyan szinten, mint én. Hogy ettől kétnyelvű gyerekekké válnak-e, nem tudom.

Idegen nyelven élni nem egyszerű. Ideális az lenne, ha az egyik szülő csak a második nyelven beszélne velük. A mi esetünkben erről természetesen szó sem lehet, hiszen én vagyok az anyjuk, én kell megtanítsam őket az anyanyelvükre, a magyarra. Emellett még angolozunk is, hiszen a sors úgy adta, hogy én ismerem jobban ezt a nyelvet a családból.

Az angolozást a délelőttökre időzítettem, abból a meggondolásból, hogy akkor még mindenki friss szellemileg, és így egyszerűbb lesz. A délelőtt nálunk a nagy séták, a játszótér, a közös mondókázások, éneklések ideje. Ilyenkor nekem is több kedvem, energiám van új énekeket tanítani, játszani a gyerekeimmel.

Egy ideje ijedten figyelem, hogy Lilla lányom sokkal több angol dalt ismer, mint magyart. Ha énekelni szeretne, mindig angolra vált. Tény, hogy többet énekeltem vele angolul, de azért, mert szeretném, ha ezt a nyelvet is megtanulná. Magyarul már tud. Óriási bevitt információ-mennyiségre, inputra van szüksége ahhoz, hogy összeálljon a fejecskéjében a nyelv, a maga szabályrendszerével együtt.

Mindennek megvan a maga ára. A választott kétnyelvűségé az, hogy a lányom kevesebb versikét, mondókát és éneket tud az anyanyelvén visszaadni, mintha nem angoloznánk. Szándékosan nem írtam azt, hogy mint a kortársai, mert ismerek a játszótéren egy 3 éves kisfiút, aki még egyáltalán nem beszél.

Gondolom, az óvoda majd helyre teszi a dolgokat, azaz helyre tenné, ha magyar óvodába járna. Ezen is dilemmázok, de erről majd egy újabb bejegyzésben…

Image: FreeDigitalPhotos.net

Beküldve:

Hogyan dicsérjük a gyereket angolul?

A dicséret a kisgyerek életének szerves része, örömforrás, visszaigazolás, önbizalom-építés. Pszichológusok könyvek tucatjait írtak arról, mennyire fontos, hogy a szülő sűrűn dicsérje a gyerekét.

Szülőként magyarul eléggé egyszerű dolgom volt, az “ügyes vagy!” eléggé univerzális dicséret. Rá lehet húzni a szobatisztaságtól a biciklizésen át a szép rajzig mindenre. Nagyon sokszor elhangzott ez a mondat nálunk az elmúlt években.

Amikor elkezdtük az angolozást, hasonló univerzális dicséretet kerestem, és nem találtam. Találtam helyette viszont ezt, ezt, és még ezt is. Kissé leesett állal nézegettem, ugyanis ez a 100-féle dicséret a magyar és az angol gondolkodás közti különbség ékes példája. Képzeljétek csak el, állok a játszótéren, és azt mondom a lányomnak, aki szép homokvárat épített “Milyen zseni vagy!” Vagy megmássza a csúszdát, és azt mondom “Hihetetlen vagy!”. A példák végtelenek. Angolul teljesen természetes a “csodálatos vagy!”, “tökéletes vagy!”, “szenzációs vagy!”, “most már semmi sem állíthat meg!” és társai.

Aztán persze csodálkozunk, amikor az amerikai gyerek már kiskorában eltervezi, milyen üzletbe fog, ha nagy lesz. Ha pedig nem sikerül, megrázza magát, és újat próbál. Közben a magyar társa gondolkozik, hezitál, hogy elég jó-e ő valamiben, meg merje-e tenni azt a bizonyos lépést.

Aki pici gyerekkorától kezdve ilyeneket hall, annak az önbizalma mérföldekkel nagyobb, mint aki csak az “ügyes vagy!”-ot hallja nap mint nap. Ha a teljesítményt értékeljük, biztatjuk a gyereket, nagyobb kedvvel fog újra próbálkozni. A kedvenc angol dicséretem a “You’ve tried hard!”(= keményen próbálkoztál) Azért ez a kedvencem, mert az igyekezetet értékeli, nem a teljesítményt. Ami a legtávolabb áll tőlem, az a “You”re a winner!” ( = győztes vagy). Azért nem szeretem, mert ha valaki győztes az önmagában feltételezi a vesztesek létét is.

Magyar vagyok, tehát nem tudok 100%-ban azonosulni az angol, amerikai gondolkodásmóddal. De amit jónak tartok, átveszem, és alkalmazom. Amióta angolul dicsérek, a magyar dicséreteim is színesebbek, változatosabbak lettek. Elsősorban a próbálkozásokat dicsérem, ha nem járnak sikerrel, akkor is.

A lányom ma megmászta a legnagyobb csúszdát. “Well done, Lilly!” 🙂

Beküldve:

Vegyek egy könyvtárnyi angol meséskönyvet?

Az elején szépen elképzeltem, hogy majd rengeteget fogok angolul mesélni Lillának. Ez azon kívül, hogy a kapcsolatunkat is erősíti, rengeteg új angol szó elsajátítására ad lehetőséget. Persze nem volt ilyen egyszerű. Lilla ugyanis nem akart angol mesét hallgatni. Ha kinyitottam egy angol mesekönyvet, elfordította a fejét, és hangosan tiltakozott.

Egy darabig szüneteltettem az angol meséket, és inkább sokat énekeltünk, mert azt szerette. Most, fél évvel később már érdeki az angol mese is. Így elgondolkoztam azon, hogy honnan is szerezzek be angol meséskönyveket.

Ha a pénz nem probléma, akkor természetesen sok lehetőség van. A könyváruházak alfája és omegája, az Amazon, Magyarországra is szállít, óriási kínálattal. A Bookdepository erőssége az ingyenes kiszállítás.

A belföldi áruházak közül, ami leginkább bevált nekem, az a Book Market Könyváruház . Használt és új könyvek egyaránt megtalálhatóak náluk, elfogadható áron.

Mivel egy otthon levő kismama általában nem úszik a pénzben, ezért próbáltam gazdaságos megoldásokat is találni. A legegyszerűbb, hogy veszem a már meglevő magyar meséskönyveit, és azt képzelem, hogy ismét kisbabám van. Nekem ez egyszerű, mert tényleg ott van Emese baba is, úgyhogy még bennem él az egyszerűsített nyelvezet. Tehát leülünk Lillával egy leporelló elé, és úgy mesélek neki angolul a képekről, mint amikor még kisbaba volt, és magyarul sem tudott. Ez azért is jó, mert tudja, miről van szó, hiszen régebb ugyanazokról a képekről meséltem magyarul. A gyerek nem mozdul ki a komfort-zónájából, tanul is, élvezi is, és nem kerül semmibe.

A másik módszer a számítógép, és a rengeteg ingyen letölthető mese. A Kindle webáruházában rengeteg letölthető meséskönyv található, ingyen is.

Mostanában én a Children Storybooks Online oldaláról szoktam mesélni Lillának. Ez egy színes, szagos oldal, kor alapján lehet kiválasztani a meséket. Néhány meséhez tartozik felolvasó-program is, hogy a gyerek helyes angol kiejtést halljon. Az állatképek alatt hangszóró, meg lehet hallgatni, hogy nyihog a ló, hogyan mú-zik a tehén. A gyerekeim imádják.

Már hetek óta tart az angol esti mesélés. Szépen lassan épül a passzív szókincs. Ha ismertek hasolnó oldalakat, kérlek, osszátok meg velem!