Hisztikezelés, avagy angolul egy dühroham közepén

Gondoltál már arra, hogy a legtöbb ember miért tud csak az anyanyelvén jól káromkodni? A káromkodás persze tabutéma a kisgyerekes anyáknak. 🙂 De a lényeg az, hogy a káromkodás egy mód az intenzív érzelmi állapot, a zaklatottság, düh levezetésére. És ha idegesek vagyunk, akkor érzelmi lénnyé válunk, csak úgy, mint a gyerek. Ilyenkor lehullik rólunk a sok év kultúra, és visszanyúlunk a gyökerekhez. A legerősebb gyökér pedig az anyanyelv.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy magyarul szoktam káromkodni, amikor dühös vagyok. Nem mondom, előfordult más, de eléggé ritkán, és persze nem a gyerek előtt.

A kisgyerek tisztán érzelmi lény, az egész világot az érzelmein át látja. Ha akar valamit, akkor azt nagyon akarja, ha meg nem, akkor nem bírja elviselni, hogy másképp is lehet. Lilla kb. 2 és fél éves volt, amikor elkezdtük az angolozást. Pont a dackorszak kellős közepén. Mindezt még egy magatehetetlen kis tesóval megspékelve.

Ez a felállás napi szinten hozta nekem a garantált idegrohamot. Vagy ha szebben akarok fogalmazni, akkor felfokozott idegi, érzelmi állapotot. Azt a helyzetet, amikor legszívesebben én is a földre lefeküdve, toporzékolva üvöltöttem volna, hogy ELÉG!!!! Ilyenkor tér vissza az ember a gyökereihez, az édes magyar nyelvhez.

Helyzet 1: Lilla nyakig a homokozóban, boldogan, hogy végre a játszótéren van. Emese a babakocsiban boldogan szundikál. Ugyanaz a jelenet 10 perc múlva: Emese felébredt, ordít, mert éhes. Lillának esze ágában sincs kijönni a homokozóból. Kérem szépen, csúnyán, mindenképpen, nem jön. Végül megfogom a 14 kilós gyereket, a kismotort, és elindulunk haza, miközben tolom a babakocsit. Lilla közben kapálódzik a kezemben, nem bírom tartani. Leteszem, a földhöz vágja magát. Otthagyom, megyek 10 métert, hátha utánam jön. Nem, nem jön, de úgy ordít, mint a kis sakál. Felveszem, megyünk 50 métert. Nem bírom, megint leteszem. És ez így megy hazáig.

Helyzet 2: Lilla boldogan motorozik, én tolom a babakocsit utána. Egyszer csak nézem, huss, a gyerek ezerrel száguld a forgalmas út felé. Előtte nyilván megbeszéltük, hogy mellettem marad, de nem. Neki tesztelnie kell engem, a motort, és az új helyzetet. A babakocsit gyorsan betolom egy bokorba, és atlétává változva utána sprintelek. Még épp elkapom a grabancát, mielőtt elcsapná az autó. Visszamegyünk a babakocsiért az út szélére.

Nap mint nap rengeteg ilyen helyzet jött elő. Kezdetben nem tudtam kezelni, visszaváltottam magyarra, aztán, amikor megnyugodtunk, akkor ismét angolul beszéltünk.

Most, fél évvel később már megy valamennyire. Igaz, hogy közben Lilla is értelmesebb lett, már megérti, hogy az autó veszélyes, és hogy néha nem az van, amit ő akar. Én is rutinosabb lettem, már tudatosan próbálom visszafogni a dühömet. Így maradunk angolok a dühroham közepén is. Nem egyszerű, de sokat fejlődtünk. Ahogy elnézem, a dackorszak vége még messze van, és ha vége lesz, kezdhetjük újra, ezúttal Emesével. 🙂