Beküldve:

Az érzelmi biztonságról

Tegnap édesanyámmal beszéltem telefonon. Hozzánk készülnek, és mivel eléggé messze élünk egymástól, 2 hétig nálunk maradnak. Nagyon várjuk már mindannyian, ők, hogy végre unokázhassanak, én, hogy találkozhassunk, és nekem is legyen egy kis szabadidőm.

Anyukám aggodalommal a hangjában kérdezte meg, hogy mi lesz az angolozással, amíg itt lesznek. Ők ugyanis, bár valamennyire értenek angolul, nem beszélnek folyékonyan. Szeretnének az unokákkal sok időt tölteni, sétálni vinni őket, délelőtt is, amikor mi általában az angol életünket éljük.

“-Mi lenne?”- válaszoltam csodálkozva.

“-Itt lesztek, örülünk egymásnak, játszotok a gyerekekkel, természetesen magyarul, aztán, ha elmentek, minden visszaáll a régi kerékvágásba.”

A gyerekeknek ugyanis az érzelmi biztonság elsődleges fontosságú, minden más ezután jön. A nagyszülőkkel töltött önfeledt játék, mese pótolhatatlan. A gyerekeim így szorosabban kötődnek a nagyszülőkhöz is, ami által csak gazdagodik a kis személyiségük. Beavatkozni ebbe a folyamatba, akár egy nyelvi akadállyal, káros lehet, szerintem.

Azzal, hogy próbálom a gyerekeimet az angol nyelv elsajátítása felé terelgetni, pluszt próbálok adni nekik. Ez a “feladat” fontos számomra, de a családi kapcsolatok, a családban megélt  érzelmek, a biztonság, a kötődés kialakulása még sokkal-sokkal fontosabb.

Próbálok az angolra egy hosszú távú “projektként” gondolni (nem szeretem ezt a szót, de talán most itt helyénvaló). Ha az angol életünkben meglesz a folytonosság, nem fáradok bele, akkor sem, ha visszamegyek dolgozni, és évekig fent tudom tartani az angol délelőttöket (vagy délutánokat, estéket), akkor nyert ügyünk van. A nyelvelsajátítás folyamatát egy-két megszakítás, szünet nem fogja megtörni. Az iskolában is van vakáció, nem igaz?

Beküldve:

Édes anyanyelvem

Még mindig a kommentekre reagálva érzem szükségét, hogy az anyanyelv fontosságáról írjak. Úgy tűnik, nagyon sokan gondolják azt, hogy ha angolul beszélek a gyerekemmel, azzal megfosztom az anyanyelv elsajátításának lehetőségétől. Gyengítem a kifejezőkészségét. Nem fog tudni olyan széles skálán gondolatokat és érzéseket kifejezni, mint a többiek. Elveszem tőle a lehetőséget, hogy igazán magyarnak, a nemzet tagjának érezhesse magát, hiszen “nyelvében él a nemzet”. Szülőként is korlátozom magam, hiszen idegen nyelven az érzelmek átadása is beszűkül gyerek és szülő közt, és ezáltal sérül majd a kapcsolatunk is. Ha nincs az anyanyelv, mi az, ami megtart minket magyarként?

Ezekkel a gondolatok, kérdések merültek fel az emberek reakciói kapcsán. Kissé rosszul is éreztem magam, hiszen nagyon sokat azt gondolják, hogy szándékosan ártok a gyerekemnek, és teszem ezt valamiféle rosszul értelmezett “eszme” nevében.

Az anyanyelv átadása számomra elsődleges fontosságú. Magyarul érzek, gondolkozom, ez határozza meg, ki vagyok. Természetesen át szeretném adni mindezt a gyerekeimnek is. Lilla lányom korának megfelelően beszél magyarul, sok mondókát, gyerekdalt, mesét ismer. Vele még nagyon óvatos voltam, én is elhittem a fenti állítások nagy részét. Ezért vártam két és fél éves koráig, amíg a magyar beszédkészsége kialakul, és csak azután kezdtem el az angol nyelvet bevezetni az életünkbe. Emesével már nem vagyok ilyen óvatos. Ő most egy éves, és egyszerre hallja tőlem a magyar és az angol nyelvet is. Hogy miért lettem időközben magabiztosabb?

Rájöttem, hogy itt Budapesten, Magyarország szívében egyszerűen lehetetlen nem magyarként nevelni a gyereket. Én, a szülő, csak egy vagyok a nyelvi hatások közül, amelyek a gyerekeimet érik. Most, amíg kicsik, én vagyok a legfontosabb, de nem sokáig lesz ez így. Még azokban a családokban, ahol az egyik szülő idegen nyelvű, és csak úgy beszél a gyerekhez, még ott is a magyar nyelvi hatás, a környezet nyelve az erősebb. Ha akarnék, se tudnék nem magyar gyereket nevelni itt.

A magyarságot, az anyanyelv védelmét szem előtt tartva beszélünk itthon naponta csak 2-3 órát angolul, délelőtt. A nap többi részét magyarul éljük meg, átlagos magyar családként. Ha ettől a napi 2-3 órától sérülne a magyar anyanyelv, vagy a nemzeti hovatartozás érzése, akkor az már másféle, nagy problémákat feltételezne a családunkban.

Lilla lányom magyar szókincse életkorának megfelelő, minden nap olvasunk mesét magyarul, és mondókázunk is. Emellett veszem a fáradtságot, és a délelőtti órákat angolul gondolkozva töltöm el, hiszen valami olyant szeretnék átadni neki, amitől az élete egyszerűbb lesz. Hogy ezzel a magyar anyanyelvét gyengíteném? Nem hiszem. Éppen ellenkezőleg, szélesítem a látókörét, és betekintést nyújtok számára egy olyan kultúrába, amely a népek közti híd szerepét tölti be napjainkban. Hiszem, hogy lehet úgy pluszt nyújtani nyelvi szinten, hogy közben nem veszek el semmit. Lányom azáltal, hogy érteni fog angolul, nem lesz kevésbé magyar.

Beküldve:

A korai nyelvtanulásról

Tegnap találkoztam a barátnőmmel, aki Finnországban él teljesen multikulti környezetben. 8 éve él ott anélkül, hogy szüksége lett volna a finn nyelvre. Gyakorlatilag mindenhol elboldogult az angollal, a munkahelytől kezdve a vásárlásokon át a szülészetig.

Ő csodálkozott azon, hogy én próbálom Lillát angolul tanítani, nem értette, miért. Mesélte, hogy ő is csak középiskolás korában tanulta meg az angolt, aztán semmi hátránya sem származott ebből. Nem vitatkoztam vele, megértettem az álláspontját. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a barátnőm Bukarestben nőtt fel, erdélyi magyarként. Megkerülhetetlen volt számára a korai kapcsolat a román nyelvvel. Ha ma megszólal románul, nem igazán lehet megállapítani a beszédéről, hogy nem az az anyanyelve. Egy ilyen alapról építkezve természetesen nem okozott neki gondot egy újabb nyelv elsajátítása a középiskolában.

Ha azonban egy átlagos magyarországi középiskolást nézünk, akkor azt látjuk, hogy igenis nehézségekbe ütközik számukra a nyelvtanulás. Mi a fő különbség köztük? A magyarországi diák igen ritkán kerül kapcsolatba igazi, hús-vér külföldivel, ezért nincsenek saját tapasztalatai arról, hogy a nyelvtudás igenis használható valamire. A nagy többség igencsak alul motivált a nyelvtanulásban. Itt Magyarországon az a szemlélet az elterjedt, hogy “tanulja csak meg az a gyerek először rendesen az anyanyelvét”. Ezzel az a baj, hogy ez egy igencsak makacs tévhit. Elég körülnézni a világban, és azt látjuk, hogy a világ népességének nagy része többnyelvű. Egész földrészeken ez a helyzet, pl. India, Kína stb. Elég a volt gyarmati országokra gondolni.

A gyerekek ösztönösen, erőfeszítés nélkül sajátítanak el nyelveket. A többnyelvű emberek agyuk nagyobb részét hasznosítják, illetve a nyelvek közti váltásokkal nagyobb területek aktivizálódnak. A több nyelven beszélők szervezete ellenállóbb az Alzheimer-kórral szemben. Néhány érdekes tanulmány a kétnyelvűségről itt és itt.

Miért “erőltetem” a korai nyelvtanulást? Ez egy vissza nem térő lehetőség a gyerekeim számára. Erőlködés, izzadság és kényszer nélkül lesznek otthonosak egy másik nyelv szépségeiben, és az azzal járó különböző kultúrát is magukba szívják. Hogy ez a nyelv történetesen az angol? Igazából mindegy. Bármilyen második nyelvvel előkészítjük a további nyelvek számára a talajt. Nyelvtudás nélkül élni a 21. századi Európában lehetséges, de nem érdemes.

Beküldve:

Hogyan dicsérjük a gyereket angolul?

A dicséret a kisgyerek életének szerves része, örömforrás, visszaigazolás, önbizalom-építés. Pszichológusok könyvek tucatjait írtak arról, mennyire fontos, hogy a szülő sűrűn dicsérje a gyerekét.

Szülőként magyarul eléggé egyszerű dolgom volt, az “ügyes vagy!” eléggé univerzális dicséret. Rá lehet húzni a szobatisztaságtól a biciklizésen át a szép rajzig mindenre. Nagyon sokszor elhangzott ez a mondat nálunk az elmúlt években.

Amikor elkezdtük az angolozást, hasonló univerzális dicséretet kerestem, és nem találtam. Találtam helyette viszont ezt, ezt, és még ezt is. Kissé leesett állal nézegettem, ugyanis ez a 100-féle dicséret a magyar és az angol gondolkodás közti különbség ékes példája. Képzeljétek csak el, állok a játszótéren, és azt mondom a lányomnak, aki szép homokvárat épített “Milyen zseni vagy!” Vagy megmássza a csúszdát, és azt mondom “Hihetetlen vagy!”. A példák végtelenek. Angolul teljesen természetes a “csodálatos vagy!”, “tökéletes vagy!”, “szenzációs vagy!”, “most már semmi sem állíthat meg!” és társai.

Aztán persze csodálkozunk, amikor az amerikai gyerek már kiskorában eltervezi, milyen üzletbe fog, ha nagy lesz. Ha pedig nem sikerül, megrázza magát, és újat próbál. Közben a magyar társa gondolkozik, hezitál, hogy elég jó-e ő valamiben, meg merje-e tenni azt a bizonyos lépést.

Aki pici gyerekkorától kezdve ilyeneket hall, annak az önbizalma mérföldekkel nagyobb, mint aki csak az “ügyes vagy!”-ot hallja nap mint nap. Ha a teljesítményt értékeljük, biztatjuk a gyereket, nagyobb kedvvel fog újra próbálkozni. A kedvenc angol dicséretem a “You’ve tried hard!”(= keményen próbálkoztál) Azért ez a kedvencem, mert az igyekezetet értékeli, nem a teljesítményt. Ami a legtávolabb áll tőlem, az a “You”re a winner!” ( = győztes vagy). Azért nem szeretem, mert ha valaki győztes az önmagában feltételezi a vesztesek létét is.

Magyar vagyok, tehát nem tudok 100%-ban azonosulni az angol, amerikai gondolkodásmóddal. De amit jónak tartok, átveszem, és alkalmazom. Amióta angolul dicsérek, a magyar dicséreteim is színesebbek, változatosabbak lettek. Elsősorban a próbálkozásokat dicsérem, ha nem járnak sikerrel, akkor is.

A lányom ma megmászta a legnagyobb csúszdát. “Well done, Lilly!” 🙂

Beküldve:

Hisztikezelés, avagy angolul egy dühroham közepén

Gondoltál már arra, hogy a legtöbb ember miért tud csak az anyanyelvén jól káromkodni? A káromkodás persze tabutéma a kisgyerekes anyáknak. 🙂 De a lényeg az, hogy a káromkodás egy mód az intenzív érzelmi állapot, a zaklatottság, düh levezetésére. És ha idegesek vagyunk, akkor érzelmi lénnyé válunk, csak úgy, mint a gyerek. Ilyenkor lehullik rólunk a sok év kultúra, és visszanyúlunk a gyökerekhez. A legerősebb gyökér pedig az anyanyelv.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy magyarul szoktam káromkodni, amikor dühös vagyok. Nem mondom, előfordult más, de eléggé ritkán, és persze nem a gyerek előtt.

A kisgyerek tisztán érzelmi lény, az egész világot az érzelmein át látja. Ha akar valamit, akkor azt nagyon akarja, ha meg nem, akkor nem bírja elviselni, hogy másképp is lehet. Lilla kb. 2 és fél éves volt, amikor elkezdtük az angolozást. Pont a dackorszak kellős közepén. Mindezt még egy magatehetetlen kis tesóval megspékelve.

Ez a felállás napi szinten hozta nekem a garantált idegrohamot. Vagy ha szebben akarok fogalmazni, akkor felfokozott idegi, érzelmi állapotot. Azt a helyzetet, amikor legszívesebben én is a földre lefeküdve, toporzékolva üvöltöttem volna, hogy ELÉG!!!! Ilyenkor tér vissza az ember a gyökereihez, az édes magyar nyelvhez.

Helyzet 1: Lilla nyakig a homokozóban, boldogan, hogy végre a játszótéren van. Emese a babakocsiban boldogan szundikál. Ugyanaz a jelenet 10 perc múlva: Emese felébredt, ordít, mert éhes. Lillának esze ágában sincs kijönni a homokozóból. Kérem szépen, csúnyán, mindenképpen, nem jön. Végül megfogom a 14 kilós gyereket, a kismotort, és elindulunk haza, miközben tolom a babakocsit. Lilla közben kapálódzik a kezemben, nem bírom tartani. Leteszem, a földhöz vágja magát. Otthagyom, megyek 10 métert, hátha utánam jön. Nem, nem jön, de úgy ordít, mint a kis sakál. Felveszem, megyünk 50 métert. Nem bírom, megint leteszem. És ez így megy hazáig.

Helyzet 2: Lilla boldogan motorozik, én tolom a babakocsit utána. Egyszer csak nézem, huss, a gyerek ezerrel száguld a forgalmas út felé. Előtte nyilván megbeszéltük, hogy mellettem marad, de nem. Neki tesztelnie kell engem, a motort, és az új helyzetet. A babakocsit gyorsan betolom egy bokorba, és atlétává változva utána sprintelek. Még épp elkapom a grabancát, mielőtt elcsapná az autó. Visszamegyünk a babakocsiért az út szélére.

Nap mint nap rengeteg ilyen helyzet jött elő. Kezdetben nem tudtam kezelni, visszaváltottam magyarra, aztán, amikor megnyugodtunk, akkor ismét angolul beszéltünk.

Most, fél évvel később már megy valamennyire. Igaz, hogy közben Lilla is értelmesebb lett, már megérti, hogy az autó veszélyes, és hogy néha nem az van, amit ő akar. Én is rutinosabb lettem, már tudatosan próbálom visszafogni a dühömet. Így maradunk angolok a dühroham közepén is. Nem egyszerű, de sokat fejlődtünk. Ahogy elnézem, a dackorszak vége még messze van, és ha vége lesz, kezdhetjük újra, ezúttal Emesével. 🙂

Beküldve:

UFO vagyok a játszótéren

 Az előbb a nyelvi korlátaimról volt szó, most a félelmeimmel való szembesülés lesz a téma. A mindennapi életben én nem vagyok különc. Szeretek a közösség része lenni, betartani a normákat, nem kilógni. A két gyerek miatt alig jutok el valahová, alig van alkalmam felnőttekkel beszélni. Így a játszótér számunkra olyan hely, ahol a gyerekeim is, és én is kikapcsolódni járunk. Örülök, ha találkozom más anyukákkal, akikkel megbeszélhetjük az ügyes-bajos dolgainkat.

Ebbe kavart be az angol nyelv. Novembertől kezdtük az angol délelőttöket, és egészen eddig ez a probléma fel sem merült, mert senki sem volt a hidegben a játszótéren. Most azonban mindenki kijár már.  Volt 1-2 olyan hét, amikor hezitáltam, nem tudtam, mit tegyek. Ha 2-3 magyar gyerek is csatlakozott Lillához, a hozzájuk tartozó anyukákkal együtt, akkor visszaváltottam magyarra. Nem akartam, hogy kinézzék, és én is féltem, hogy egyedül maradok.

Egy ideje azonban megtaláltam a megfelelő megoldást számunkra. Elgondolkoztam, hogy mi a fontosabb, néhány játszótéri ismeretség, vagy az, hogy a lányaim közel anyanyelvi szinten megtanuljanak angolul. Így az UFO-létet választottam.

Ül a lányom a hintában, együtt mondjuk a “Humpty Dumpty”-t, miközben a mellette lévő hintában a “Régi dunna, kiskatona” megy. Mi a “The wheels on the bus go round and round”-öt énekeljük, mellettünk a “Süss fel, nap!”-ot. Én mindig, csak és kizárólag angolul szólok a gyerekeimhez, más meg magyarul.

Érdekes, hogy sok pozitív visszajelzést kaptam, anyukáktól és nagyszülőktől is. Mondták, hogy nagyon jól teszem, hogy megpróbálom angolra tanítani, és Lilla ügyesen mondja az angol mondókát. Ilyenkor jó érzés tölt el. A társalgásból sem zártam ki magam, az anyukákkal magyarul beszélek, a gyerekekkel meg angolul. Kissé jobban kell figyelnem, de megoldható.

Beküldve:

Korlátaim – légycsapó, szélforgó

Mióta angolul élünk, nap mint nap szembesülök a saját korlátaimmal. Arra gondolok, hogy hiába van angol tanári végzettségem és több év gyakorlatom, én sem tudok mindent. A lányommal kikerültem a biztonságos tanári helyzetből, amikor én irányítottam az óra menetét. A katedrán fel lehet arra készülni, hogy körülbelül miket fognak a diákok kérdezni. Az angol élet ennél bonyolultabb.

Minden nap adódik olyan helyzet, hogy nem tudok, vagy nem jut eszembe egy egészen hétköznapi szó. Annyira hétköznapi, hogy az angol tankönyvekben nem igazán szerepel. Ilyen például a légycsapó, az egyik mesekönyvből. Vagy amikor Lilla meglátta az üzletben a szélforgót, és annyira boldog volt, hogy vettem neki egyet. Ilyenkor másképp mondom, körülírom, aztán este, amikor már alszik, szorgalmasan szótárazok. Igaz, mivel több ilyenbe is belefutok egy nap, előfordul, hogy a nap végére elfelejtem, mit is kellene megnéznem.

A lényeg, hogy úgy érzem, rengeteget fejlődtem. Olyan szavakat hozott elő az elmúlt időszak a passzív tudásomból, amelyeket sohasem használtam aktívan. A 3 éves lányom folyamatosan csak beszél, beszél, mindent tudni akar. Fel kell kössem a gatyát, ha tartani akarom az iramot. 🙂

Beküldve:

Emese baba esete az angol nyelvvel

Bevallom, kissé gondban vagyok. Emese lányom ugyanis 11 hónapos, és ezt azzal ünnepelte, hogy kimondta az első szavát: “pá-pá”. Nagyon boldogok voltunk. Ezzel egy időben mutogatni is kezdett, és mellé olyan kérdő módon hő-zik, mintha azt kérdezné: “Anya, és ennek mi a neve?”

Itt kezdődnek a gondjaim. Lillával egyszerű volt, mert ő először megtanult jól magyarul beszélni, és azután kezdtük el az angolt. Emesével máshogy lesz. Délelőtt ugyanis mi angolul élünk, délután meg magyarul. Ami délután “pá-pá”, az délelőtt “bye-bye”. Persze egyszerűbb dolgunk lenne, ha az OPOL-módszert választottam volna (one parent, one language). De mi a TIME-módszer szerint tanulunk angolul. Így szegény Emese babának eléggé nagy katyvasz lehet most a fejecskéjében.

Azért megnyugtató, hogy nem én vagyok az egyetlen úttörő. Más is él ezzel a módszerrel, és bizonyítottan működik. A mindennapokban viszont nekem kell megtalálni az egyensúlyt a kétnyelvű lét során. Remélem, sikerül.

Image: photostock / FreeDigitalPhotos.net

www.freedigitalphotos.net/images/view_photog.php

Beküldve:

Tapasztalataim az angol zenebölcsivel

Amikor elkezdtük élni az angol életünket, akkor fontosnak tartottam, hogy valami külső nyelvforrást is biztosítsak gyermekeimnek. Gondoltam, ha nem csak tőlem hallja a nyelvet, könnyebben elfogadja, hogy így is lehet beszélni. Meg egyáltalán, a másfajta kiejtés, szóhasználat csak a javára válik.

Így arra a közvetkeztetésre jutottam, hogy zenebölcsibe fogunk járni. Tél is volt, ritkán találkozott más gyerekekkel, az ő korosztálya vagy otthon, vagy bölcsiben volt. Így hát anya nekiállt angol zenebölcsit keresni a neten. Ezeknek mind szép honlapja van, meggyőző érvekkel, máris érzi az ember, hogy egy-két alkalom után olyan okos gyereke lesz, hogy csak na! Mint a TV-shopping-ban. Engem ott is mindig nagyon meggyőznek. Aztán persze nem veszek semmit, mert tudom, hogy humbug az egész.

Zenebölcsi 1: Meggyőző szöveg, nincs is messze, de jó, pont holnap lesz. Másnap bepakolom a 2 gyereket az autóba, GPS-szel valahogy odanavigálok, leparkolok, aztán indulunk. Oda is találunk elég könnyen. Kertes ház, kapucsengő. Nyomom a csengőt, semmi. Ismét nyomom. Semmi. Gondolom, felhívom őket, hátha nem hallják a csengőt a nagy éneklésben. Egy nő veszi fel, bemutatkozom, elmondom, mi járatban vagyunk. Ő sajnálja, de már rég megszűnt a zenebölcsi, a honlapon is fel van tüntetve. Megköszönöm, leteszem. Csalódott gyereket beteszem az autóba, talán még belefér egy játszótér a délelőttbe. Itthon nézem, hát nem, nem én voltam a vaksi, nincs kiírva a honlapon egy szóval sem, hogy már nem működik.

Zenebölcsi 2: Itt már óvatosabb voltam, felhívtam őket előtte. Nagyon kedves hölgy vette fel, persze, mehetünk, az első óra ingyenes. Oda is találtunk, fél óra autókázás után, persze a város másik felében volt. Új lakópark, 3. emeleti lakás, még 4 anyuka ült a földön 1-2 év körüli gyerekeikkel. A foglalkozást tartó hölgynek gyönyörű angol kiejtése, szép énekhangja volt. Mint kiderült, a tanárnő is anyuka, az ő gyereke is ott volt, otthonában tartotta a foglalkozást. Első benyomásom pozitív volt, Lilla is azt mondta, még akar menni, úgyhogy egy héttel később is elmentünk. Ugyanazok az anyukák, a tanárnő gyereke nagyon taknyos, beteg, nyűgös. Az énekeket százszor félbeszakította a gyerek nyűglődése. Most tűnt fel, hogy csak én beszélek angolul 2 ének között. A szitu: énekelünk egyet angolul, aztán anyukák egymás között magyarul recepteket vitatnak meg. Közben a gyerekeket magyarul kommandírozzák. Közben Lilla összeszedett egy jó kis hűlést. 2000 Ft-t fizettem, a 2 gyerekért, úgy, hogy Emese végigaludta a foglalkozást a babakocsiban. Nem mentünk többet.

Meggyőződésem, hogy a jó zenebölcsi hasznos. De ha az anyukák nem képesek odatenni magukat, és hallgatni, ha már nem tudnak angolul, akkor ennek semmi értelme. A tanárnő is magyarul beszélt a saját gyermekével. Így egyelőre angol gyerekközösség nélkül maradtunk, de már vannak terveim ez ügyben is.

Image: Michal Marcol / FreeDigitalPhotos.net

www.freedigitalphotos.net/images/view_photog.php

Beküldve:

Halandzsa, nyelvkeverés

Lilla lányom egyre gyakrabban halandzsázik. Pontosabban, mióta angolul beszélünk, azóta fokozódott ez a jelenség. Már egész kis angolul hangzó halandzsa-nyelvet talált ki magának. Nagyon édes, amikor így beszél, de azért aggódom érte. Régen is halandzsázott, mielőtt magyarul beszélt volna. Amikor megtanult rendesen beszélni, akkor abbahagyta a halandzsát. Gondolom, ez annak a jele, hogy még nem állt össze a kis fejében teljesen a nyelv.

A másik újdonság: “Apa, nézd, kinyíltak a flowers-ek!” Mintha a virág szót el is felejtette volna, következetesen flower-nek mondja. Állítólag a kétnyelvű gyerekek esetében természetes a nyelvkeverés egy bizonyos fokig.

Érdekes megfigyelni, hogy a játszótéren is halandzsa-magyar keveréken szól a kis barátaihoz. Ősztől oviba megy, és nem szeretném, ha valami hátrány érné emiatt. De addig még sok víz lefolyik a Dunán. Majd meglátjuk.

Image: Michal Marcol / FreeDigitalPhotos.net

www.freedigitalphotos.net/images/view_photog.php