Beküldve:

Nyelvet tanulni csak anyanyelvűtől lehet?

Az előző írásaimra özönlő kommentekből az a kép rajzolódott ki előttem, hogy nagyon sokan hisznek a címbeli állításban. Főleg a kisgyerekek nyelvelsajátításával kapcsolatban él nagyon sok emberben ez a hit. Van is ebben racionalitás. Természetesen igaz, a leghatékonyabban, legjobban egy kisgyerek egy anyanyelvű beszélőtől tanul meg idegen nyelven beszélni.

Mi van akkor, ha ez nem lehetséges? Ha nem áll a rendelkezésre anyanyelvű beszélő, viszont helyette van valaki, aki eléggé magas szinten beszéli az adott idegen nyelvet, és napi kapcsolatban áll a gyerekkel?  Árt a gyereknek, ha tőle tanul?

Nagyon sokan ezt hiszik. Szerintük a nyelvelsajátításra nem áll a mondás, hogy “ha nincs ló, jó a szamár is”. Végletesen maximalista hozzáállás ez. A fő érvük az, hogy a nagyon fogékony korban levő gyerek átveszi a tanár hibás kiejtését, mondatszerkesztését. Hogy ez a rettegett kórság nehogy elérje a gyereket, legjobb egyáltalán nem tanítani. Tanulja csak meg az a gyerek az anyanyelvét rendesen.

Mi történik a “rossz” nyelvi hatásoktól védett gyerekkel, amikor eléri az iskolás kort? Harmadik osztályos korában elkezdi tanulni az idegen nyelvet, immár kötelező jelleggel. Ki tanítja az iskolában? Két lehetőség van: az egyik a tanítónéni, akinek van angol vagy német műveltségi területről szóló diplomája. A másik a felsőben tanító idegennyelvtanár, aki leugrik az alsó tagozatba nyelvórát tartani. Magyar nemzetiségűek mind a ketten.

A tanítónéni idegen nyelv tudása csak ritkán áll a helyzet magaslatán, hiszen ő ezt csak kiegészítésként tanulja a millió egyéb tárgy mellé. Az idegennyelvtanár viszont módszertanilag nincs felkészülve a kicsik oktatására, elvégre az ő képzése a nagyobb gyerekek oktatására irányult.

A tanítónéninek, vagy a nyelvszakos tanárnak talán tökéletes a kiejtése? Egyáltalán nincsenek nyelvtani, mondatszerkesztési, vagy másféle hibáik? Dehogynem. Mégis tőlük tanulják a gyerekek a nyelvet.

Ha a kisgyerek úgy sajátítja el az adott nyelvet, hogy nem anyanyelvi beszélő az elsődleges forrás, attól még nem feltétlenül lesz rossz a kiejtése. Manapság rengeteg lehetőség van arra, hogy a tévéből, dvd-ről, cd-ről anyanyelvi hanganyagokat hallgattassunk a gyerekkel. A lényeg: ha valamilyen szinten megtanulja az idegen nyelvet, óriási előnyhöz juttatjuk a gyerekünket.

Beküldve:

A korai nyelvtanulásról

Tegnap találkoztam a barátnőmmel, aki Finnországban él teljesen multikulti környezetben. 8 éve él ott anélkül, hogy szüksége lett volna a finn nyelvre. Gyakorlatilag mindenhol elboldogult az angollal, a munkahelytől kezdve a vásárlásokon át a szülészetig.

Ő csodálkozott azon, hogy én próbálom Lillát angolul tanítani, nem értette, miért. Mesélte, hogy ő is csak középiskolás korában tanulta meg az angolt, aztán semmi hátránya sem származott ebből. Nem vitatkoztam vele, megértettem az álláspontját. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a barátnőm Bukarestben nőtt fel, erdélyi magyarként. Megkerülhetetlen volt számára a korai kapcsolat a román nyelvvel. Ha ma megszólal románul, nem igazán lehet megállapítani a beszédéről, hogy nem az az anyanyelve. Egy ilyen alapról építkezve természetesen nem okozott neki gondot egy újabb nyelv elsajátítása a középiskolában.

Ha azonban egy átlagos magyarországi középiskolást nézünk, akkor azt látjuk, hogy igenis nehézségekbe ütközik számukra a nyelvtanulás. Mi a fő különbség köztük? A magyarországi diák igen ritkán kerül kapcsolatba igazi, hús-vér külföldivel, ezért nincsenek saját tapasztalatai arról, hogy a nyelvtudás igenis használható valamire. A nagy többség igencsak alul motivált a nyelvtanulásban. Itt Magyarországon az a szemlélet az elterjedt, hogy “tanulja csak meg az a gyerek először rendesen az anyanyelvét”. Ezzel az a baj, hogy ez egy igencsak makacs tévhit. Elég körülnézni a világban, és azt látjuk, hogy a világ népességének nagy része többnyelvű. Egész földrészeken ez a helyzet, pl. India, Kína stb. Elég a volt gyarmati országokra gondolni.

A gyerekek ösztönösen, erőfeszítés nélkül sajátítanak el nyelveket. A többnyelvű emberek agyuk nagyobb részét hasznosítják, illetve a nyelvek közti váltásokkal nagyobb területek aktivizálódnak. A több nyelven beszélők szervezete ellenállóbb az Alzheimer-kórral szemben. Néhány érdekes tanulmány a kétnyelvűségről itt és itt.

Miért “erőltetem” a korai nyelvtanulást? Ez egy vissza nem térő lehetőség a gyerekeim számára. Erőlködés, izzadság és kényszer nélkül lesznek otthonosak egy másik nyelv szépségeiben, és az azzal járó különböző kultúrát is magukba szívják. Hogy ez a nyelv történetesen az angol? Igazából mindegy. Bármilyen második nyelvvel előkészítjük a további nyelvek számára a talajt. Nyelvtudás nélkül élni a 21. századi Európában lehetséges, de nem érdemes.

Beküldve:

Hogyan dicsérjük a gyereket angolul?

A dicséret a kisgyerek életének szerves része, örömforrás, visszaigazolás, önbizalom-építés. Pszichológusok könyvek tucatjait írtak arról, mennyire fontos, hogy a szülő sűrűn dicsérje a gyerekét.

Szülőként magyarul eléggé egyszerű dolgom volt, az “ügyes vagy!” eléggé univerzális dicséret. Rá lehet húzni a szobatisztaságtól a biciklizésen át a szép rajzig mindenre. Nagyon sokszor elhangzott ez a mondat nálunk az elmúlt években.

Amikor elkezdtük az angolozást, hasonló univerzális dicséretet kerestem, és nem találtam. Találtam helyette viszont ezt, ezt, és még ezt is. Kissé leesett állal nézegettem, ugyanis ez a 100-féle dicséret a magyar és az angol gondolkodás közti különbség ékes példája. Képzeljétek csak el, állok a játszótéren, és azt mondom a lányomnak, aki szép homokvárat épített “Milyen zseni vagy!” Vagy megmássza a csúszdát, és azt mondom “Hihetetlen vagy!”. A példák végtelenek. Angolul teljesen természetes a “csodálatos vagy!”, “tökéletes vagy!”, “szenzációs vagy!”, “most már semmi sem állíthat meg!” és társai.

Aztán persze csodálkozunk, amikor az amerikai gyerek már kiskorában eltervezi, milyen üzletbe fog, ha nagy lesz. Ha pedig nem sikerül, megrázza magát, és újat próbál. Közben a magyar társa gondolkozik, hezitál, hogy elég jó-e ő valamiben, meg merje-e tenni azt a bizonyos lépést.

Aki pici gyerekkorától kezdve ilyeneket hall, annak az önbizalma mérföldekkel nagyobb, mint aki csak az “ügyes vagy!”-ot hallja nap mint nap. Ha a teljesítményt értékeljük, biztatjuk a gyereket, nagyobb kedvvel fog újra próbálkozni. A kedvenc angol dicséretem a “You’ve tried hard!”(= keményen próbálkoztál) Azért ez a kedvencem, mert az igyekezetet értékeli, nem a teljesítményt. Ami a legtávolabb áll tőlem, az a “You”re a winner!” ( = győztes vagy). Azért nem szeretem, mert ha valaki győztes az önmagában feltételezi a vesztesek létét is.

Magyar vagyok, tehát nem tudok 100%-ban azonosulni az angol, amerikai gondolkodásmóddal. De amit jónak tartok, átveszem, és alkalmazom. Amióta angolul dicsérek, a magyar dicséreteim is színesebbek, változatosabbak lettek. Elsősorban a próbálkozásokat dicsérem, ha nem járnak sikerrel, akkor is.

A lányom ma megmászta a legnagyobb csúszdát. “Well done, Lilly!” 🙂