Még mindig a kommentekre reagálva érzem szükségét, hogy az anyanyelv fontosságáról írjak. Úgy tűnik, nagyon sokan gondolják azt, hogy ha angolul beszélek a gyerekemmel, azzal megfosztom az anyanyelv elsajátításának lehetőségétől. Gyengítem a kifejezőkészségét. Nem fog tudni olyan széles skálán gondolatokat és érzéseket kifejezni, mint a többiek. Elveszem tőle a lehetőséget, hogy igazán magyarnak, a nemzet tagjának érezhesse magát, hiszen “nyelvében él a nemzet”. Szülőként is korlátozom magam, hiszen idegen nyelven az érzelmek átadása is beszűkül gyerek és szülő közt, és ezáltal sérül majd a kapcsolatunk is. Ha nincs az anyanyelv, mi az, ami megtart minket magyarként?
Ezekkel a gondolatok, kérdések merültek fel az emberek reakciói kapcsán. Kissé rosszul is éreztem magam, hiszen nagyon sokat azt gondolják, hogy szándékosan ártok a gyerekemnek, és teszem ezt valamiféle rosszul értelmezett “eszme” nevében.
Az anyanyelv átadása számomra elsődleges fontosságú. Magyarul érzek, gondolkozom, ez határozza meg, ki vagyok. Természetesen át szeretném adni mindezt a gyerekeimnek is. Lilla lányom korának megfelelően beszél magyarul, sok mondókát, gyerekdalt, mesét ismer. Vele még nagyon óvatos voltam, én is elhittem a fenti állítások nagy részét. Ezért vártam két és fél éves koráig, amíg a magyar beszédkészsége kialakul, és csak azután kezdtem el az angol nyelvet bevezetni az életünkbe. Emesével már nem vagyok ilyen óvatos. Ő most egy éves, és egyszerre hallja tőlem a magyar és az angol nyelvet is. Hogy miért lettem időközben magabiztosabb?
Rájöttem, hogy itt Budapesten, Magyarország szívében egyszerűen lehetetlen nem magyarként nevelni a gyereket. Én, a szülő, csak egy vagyok a nyelvi hatások közül, amelyek a gyerekeimet érik. Most, amíg kicsik, én vagyok a legfontosabb, de nem sokáig lesz ez így. Még azokban a családokban, ahol az egyik szülő idegen nyelvű, és csak úgy beszél a gyerekhez, még ott is a magyar nyelvi hatás, a környezet nyelve az erősebb. Ha akarnék, se tudnék nem magyar gyereket nevelni itt.
A magyarságot, az anyanyelv védelmét szem előtt tartva beszélünk itthon naponta csak 2-3 órát angolul, délelőtt. A nap többi részét magyarul éljük meg, átlagos magyar családként. Ha ettől a napi 2-3 órától sérülne a magyar anyanyelv, vagy a nemzeti hovatartozás érzése, akkor az már másféle, nagy problémákat feltételezne a családunkban.
Lilla lányom magyar szókincse életkorának megfelelő, minden nap olvasunk mesét magyarul, és mondókázunk is. Emellett veszem a fáradtságot, és a délelőtti órákat angolul gondolkozva töltöm el, hiszen valami olyant szeretnék átadni neki, amitől az élete egyszerűbb lesz. Hogy ezzel a magyar anyanyelvét gyengíteném? Nem hiszem. Éppen ellenkezőleg, szélesítem a látókörét, és betekintést nyújtok számára egy olyan kultúrába, amely a népek közti híd szerepét tölti be napjainkban. Hiszem, hogy lehet úgy pluszt nyújtani nyelvi szinten, hogy közben nem veszek el semmit. Lányom azáltal, hogy érteni fog angolul, nem lesz kevésbé magyar.
Nekem nincs. Ebben a mai szép új világban, miközben mentjük a svájci frankos hiteleseket, a benzinárak az egekig szöknek, a családi pótlékot pedig már vagy 4 éve befagyasztották, az önkormányzati ovi nem átall ennyit kérni az óvodáért.
Lilla lányom egyre gyakrabban halandzsázik. Pontosabban, mióta angolul beszélünk, azóta fokozódott ez a jelenség. Már egész kis angolul hangzó halandzsa-nyelvet talált ki magának. Nagyon édes, amikor így beszél, de azért aggódom érte. Régen is halandzsázott, mielőtt magyarul beszélt volna. Amikor megtanult rendesen beszélni, akkor abbahagyta a halandzsát. Gondolom, ez annak a jele, hogy még nem állt össze a kis fejében teljesen a nyelv.
2011 novemberében határoztam el, hogy próbálok valamennyit átadni az angol nyelvtudásomból Lilla lányomnak. Ő akkor két és fél éves volt, a kistestvére, Emese pedig fél éves.