Beküldve:

A korai nyelvtanulás és a közvélemény

Különös, szürreális élményem volt ma.

Szombat reggel fél 9-kor éppen iskolába indultam (természetesen az életre szóló tanulás jegyében 🙂 ), és a Szentendrei úton vezettem befelé, a város felé. Egy piros lámpa után arra lettem figyelmes, hogy az egész, 2X3 sávos út áll.

Morogtam egyet magamban, hogy biztos baleset, és el fogok késni, amikor megláttam a késlekedés okát. Egy kacsamama úgy döntött, hogy a reggeli csúcsforgalomban átvezeti kiskacsáit a forgalmas főúton. Ott totyogott a kacsamama és az 5 kiskacsa a szerre satuféket nyomó autók előtt.

Aztán azt is észrevettem, hogy elől egy autó keresztben parkol az úton, nyitott ajtóval, az utasa pedig ott rohangál az úton, és kétségbeesetten próbálja megállítani a forgalmat, hogy megvédje a kiskacsákat. Szívbe markoló látvány volt. Ahogy a kiskacsák átjutottak az én útfelemen, tovább kellett mennem (a forgalom diktálta), így sosem tudom meg, sikerült-e átjutniuk az úton. Nagyon remélem, hogy igen.

Egész nap ez a történet járt a fejemben. A kiskacsákról a kisgyerekek jutottak eszembe, akik mindenhová követik a szüleiket, hiszen teljes mértékben tőlük függenek. Ez a függőség kiszolgáltatja őket a szülők értékítéletének, döntéseinek.

Hogy függ ez össze mindez a korai nyelvtanulással?

Ma Magyarországon az elfogadott álláspont szerint a gyerekeket hagyni kell szabadon játszani, mert csak az lesz sikeres, boldog felnőtt, aki önfeledt gyerek volt. Ezzel igazából nincs is semmi baj, hiszen minden szülő a legjobbat szeretné a gyerekének. A gond csak az, hogy a gyerekek nem egyformák. Míg az egyik gyerek ügyesen mozog, vagy rajzol, a másikat már iskoláskor előtt érdekelni kezdi az olvasás világa. Nem biztos, hogy szerencsés mindenkire ráhúzni ugyanazt a sémát.

A kisgyerek természetes tevékenysége a játék, ezt nem vitatja senki. Nem is lehet felnőtt módjára padba ültetni, és tételeket magoltatni velük. Birtokukban van viszont egy olyan képesség, amely a későbbiekben elveszik. Úgy ragad rájuk az információ, úgy képesek általánosítani, szabályrendszereket kialakítani, hogy ez nem kerül tudatos erőfeszítésükbe.

Nyelvet tanulni a legtöbb embernek nehéz feladat. Kínlódás, izzadságszag, gyomorgörcs, szódolgozat, és az örökös újrakezdés – általában ez jut eszébe valakinek a nyelvtanulásról. Ki ne szeretné megkímélni a gyerekét mindettől?

A kisgyerekek könnyedén, természetesen, játszva tanulnak idegen nyelvet, ahogyan az anyanyelvüket is. Néhány évvel később már ugyanaz a gyerek nehéznek fogja érezni a nyelvtan-alapú nyelvtanulást, esetleg elkedvetlenedik.

Hiba lenne kihagyni ezt a korai, nagyon fogékony szakaszt. Hogy a szakértők nem ajánlják? Ébredjünk fel: a szakértők sem mindenhatóak. Gondoljunk csak a peres ügyekre, amikor berendelnek 3 orvosszakértőt, és mindegyik mást mond. Itt, Magyarországon a “ne terheljük a gyereket nyelvtanulással” álláspont szakértői befolyásolják a közvéleményt. Más országokban viszont nem.

Gondoljunk csak bele, hogy is állunk európai szinten az idegen nyelvtudással? Talán ideje lenne felülvizsgálni az álláspontunkat…

Beküldve:

Le lehet-e küzdeni a magyar akcentust?

Noam Chomsky amerikai nyelvészprofesszor szerint minden csecsemő általános és univerzális nyelvi kompetenciák birtokában jön világra. Ők még minden emberi hangot képesek produkálni, de ahogy nőnek, ez a képesség visszafejlődik. Ahogy elsajátítják a beszéd képességét, csak azok a hangok maradnak birtokukban, amelyet a környezetüktől hallanak.

Megoszlanak a vélemények arról, hogy mikor zárul le az az időszak, amikor a gyerekek artikulációs bázisa még nagyon rugalmas. A kritikus periódust, a kiindulópontot egyesek a születéstől, sőt, a magzati élettől kezdve számítják. Locke 1994-es tanulmányában inkább szenzitív időszakokról beszél, amelyek a legoptimálisabbak a nyelvi-behangolás szempontjából. Hogy mikor kezdődnek és végződnek ezek a szakaszok, az a nyelvészek között is vitatott téma jelenleg.

Hogy visszatérjek a témában felvetett kérdésre, a válasz a körülményekben rejlik:

  • Mennyire áll közel az anyanyelv és az elsajátítani kívánt nyelv hangrendszere egymáshoz?
  • Mikor került a nyelvtanuló először kapcsolatban az idegen nyelvvel?
  • Ismert, elsajátított más nyelveket azelőtt?
  • Anyanyelvi beszélőtől tanulta a nyelvet? Gyerekkorban, vagy később?
  • Egynyelvű, vagy többnyelvű környezetben nőtt fel?

Megfordítanám a kérdést: olyan fontos az akcentusmentes beszéd? Arnold Schwarzenegger több, mint 40 éve él az USA-ban, és még mindig van akcentusa. Akadályozta ez a karrierjében? Nem.

Ami igazán fontos az idegen nyelv tanulása során, az a folyamatos, könnyen érthető beszéd elsajátítása. Természetesen törekedni kell az anyanyelvűekéhez hasonló hangzás elérésére, de ha nem megy tökéletesen, ne éljük meg hatalmas problémaként. Megértenek, és megértetjük magunkat – ez a lényeg.

Aki pedig megteheti, biztosítsa a gyerekének a lehetőséget, hogy minél korábban kapcsolatba kerüljön az elsajátítani akart nyelvvel, nyelvekkel. Bár a nyelvészek körében vita tárgya, hogy mikor zárul le az az időszak, amikor az akcentus-mentes nyelvelsajátítás lehetséges, abban  egyetértenek, hogy ez a gyermekkorra esik.

Beküldve:

Egynyelvű szülő nevelhet kétnyelvű gyereket?

Amikor először kerültem kapcsolatba ezzel a témával, az első reakcióm az volt, hogy ez lehetetlenség, vagy a legjobb esetben is erőszak a anyanyelv ellen. Tele voltam előítélettel, ami leginkább abból az itthoni közvéleményből eredt, hogy felesleges a kisgyereknek bármit is “tanítani”, hadd játsszon szabadon. Még a végén összezavarjuk szegényt.

Aztán kezdtem kitekinteni a magyar net által nyújtott lehetőségekből, és meglepődtem azon, amit találtam. Tőlünk nyugatabbra ugyanis sokan próbálkoznak ezzel. Klubokba szerveződnek, blogot írnak, fórumokon vitatják meg az elért eredményeket.

Néhány link a teljesség igénye nélkül:

Elgondolkodtató, hogy miközben itt, Magyarországon ennyire megoszlanak a vélemények a korai nyelvtanulás hasznosságáról, addig külföldön egyre szaporodik azoknak a vállalkozó kedvű szülőknek a száma, akik belevágnak egy ilyen kalandba.

Beküldve:

Édes anyanyelvem

Még mindig a kommentekre reagálva érzem szükségét, hogy az anyanyelv fontosságáról írjak. Úgy tűnik, nagyon sokan gondolják azt, hogy ha angolul beszélek a gyerekemmel, azzal megfosztom az anyanyelv elsajátításának lehetőségétől. Gyengítem a kifejezőkészségét. Nem fog tudni olyan széles skálán gondolatokat és érzéseket kifejezni, mint a többiek. Elveszem tőle a lehetőséget, hogy igazán magyarnak, a nemzet tagjának érezhesse magát, hiszen “nyelvében él a nemzet”. Szülőként is korlátozom magam, hiszen idegen nyelven az érzelmek átadása is beszűkül gyerek és szülő közt, és ezáltal sérül majd a kapcsolatunk is. Ha nincs az anyanyelv, mi az, ami megtart minket magyarként?

Ezekkel a gondolatok, kérdések merültek fel az emberek reakciói kapcsán. Kissé rosszul is éreztem magam, hiszen nagyon sokat azt gondolják, hogy szándékosan ártok a gyerekemnek, és teszem ezt valamiféle rosszul értelmezett “eszme” nevében.

Az anyanyelv átadása számomra elsődleges fontosságú. Magyarul érzek, gondolkozom, ez határozza meg, ki vagyok. Természetesen át szeretném adni mindezt a gyerekeimnek is. Lilla lányom korának megfelelően beszél magyarul, sok mondókát, gyerekdalt, mesét ismer. Vele még nagyon óvatos voltam, én is elhittem a fenti állítások nagy részét. Ezért vártam két és fél éves koráig, amíg a magyar beszédkészsége kialakul, és csak azután kezdtem el az angol nyelvet bevezetni az életünkbe. Emesével már nem vagyok ilyen óvatos. Ő most egy éves, és egyszerre hallja tőlem a magyar és az angol nyelvet is. Hogy miért lettem időközben magabiztosabb?

Rájöttem, hogy itt Budapesten, Magyarország szívében egyszerűen lehetetlen nem magyarként nevelni a gyereket. Én, a szülő, csak egy vagyok a nyelvi hatások közül, amelyek a gyerekeimet érik. Most, amíg kicsik, én vagyok a legfontosabb, de nem sokáig lesz ez így. Még azokban a családokban, ahol az egyik szülő idegen nyelvű, és csak úgy beszél a gyerekhez, még ott is a magyar nyelvi hatás, a környezet nyelve az erősebb. Ha akarnék, se tudnék nem magyar gyereket nevelni itt.

A magyarságot, az anyanyelv védelmét szem előtt tartva beszélünk itthon naponta csak 2-3 órát angolul, délelőtt. A nap többi részét magyarul éljük meg, átlagos magyar családként. Ha ettől a napi 2-3 órától sérülne a magyar anyanyelv, vagy a nemzeti hovatartozás érzése, akkor az már másféle, nagy problémákat feltételezne a családunkban.

Lilla lányom magyar szókincse életkorának megfelelő, minden nap olvasunk mesét magyarul, és mondókázunk is. Emellett veszem a fáradtságot, és a délelőtti órákat angolul gondolkozva töltöm el, hiszen valami olyant szeretnék átadni neki, amitől az élete egyszerűbb lesz. Hogy ezzel a magyar anyanyelvét gyengíteném? Nem hiszem. Éppen ellenkezőleg, szélesítem a látókörét, és betekintést nyújtok számára egy olyan kultúrába, amely a népek közti híd szerepét tölti be napjainkban. Hiszem, hogy lehet úgy pluszt nyújtani nyelvi szinten, hogy közben nem veszek el semmit. Lányom azáltal, hogy érteni fog angolul, nem lesz kevésbé magyar.

Beküldve:

Nyelvet tanulni csak anyanyelvűtől lehet?

Az előző írásaimra özönlő kommentekből az a kép rajzolódott ki előttem, hogy nagyon sokan hisznek a címbeli állításban. Főleg a kisgyerekek nyelvelsajátításával kapcsolatban él nagyon sok emberben ez a hit. Van is ebben racionalitás. Természetesen igaz, a leghatékonyabban, legjobban egy kisgyerek egy anyanyelvű beszélőtől tanul meg idegen nyelven beszélni.

Mi van akkor, ha ez nem lehetséges? Ha nem áll a rendelkezésre anyanyelvű beszélő, viszont helyette van valaki, aki eléggé magas szinten beszéli az adott idegen nyelvet, és napi kapcsolatban áll a gyerekkel?  Árt a gyereknek, ha tőle tanul?

Nagyon sokan ezt hiszik. Szerintük a nyelvelsajátításra nem áll a mondás, hogy “ha nincs ló, jó a szamár is”. Végletesen maximalista hozzáállás ez. A fő érvük az, hogy a nagyon fogékony korban levő gyerek átveszi a tanár hibás kiejtését, mondatszerkesztését. Hogy ez a rettegett kórság nehogy elérje a gyereket, legjobb egyáltalán nem tanítani. Tanulja csak meg az a gyerek az anyanyelvét rendesen.

Mi történik a “rossz” nyelvi hatásoktól védett gyerekkel, amikor eléri az iskolás kort? Harmadik osztályos korában elkezdi tanulni az idegen nyelvet, immár kötelező jelleggel. Ki tanítja az iskolában? Két lehetőség van: az egyik a tanítónéni, akinek van angol vagy német műveltségi területről szóló diplomája. A másik a felsőben tanító idegennyelvtanár, aki leugrik az alsó tagozatba nyelvórát tartani. Magyar nemzetiségűek mind a ketten.

A tanítónéni idegen nyelv tudása csak ritkán áll a helyzet magaslatán, hiszen ő ezt csak kiegészítésként tanulja a millió egyéb tárgy mellé. Az idegennyelvtanár viszont módszertanilag nincs felkészülve a kicsik oktatására, elvégre az ő képzése a nagyobb gyerekek oktatására irányult.

A tanítónéninek, vagy a nyelvszakos tanárnak talán tökéletes a kiejtése? Egyáltalán nincsenek nyelvtani, mondatszerkesztési, vagy másféle hibáik? Dehogynem. Mégis tőlük tanulják a gyerekek a nyelvet.

Ha a kisgyerek úgy sajátítja el az adott nyelvet, hogy nem anyanyelvi beszélő az elsődleges forrás, attól még nem feltétlenül lesz rossz a kiejtése. Manapság rengeteg lehetőség van arra, hogy a tévéből, dvd-ről, cd-ről anyanyelvi hanganyagokat hallgattassunk a gyerekkel. A lényeg: ha valamilyen szinten megtanulja az idegen nyelvet, óriási előnyhöz juttatjuk a gyerekünket.

Beküldve:

A korai nyelvtanulásról

Tegnap találkoztam a barátnőmmel, aki Finnországban él teljesen multikulti környezetben. 8 éve él ott anélkül, hogy szüksége lett volna a finn nyelvre. Gyakorlatilag mindenhol elboldogult az angollal, a munkahelytől kezdve a vásárlásokon át a szülészetig.

Ő csodálkozott azon, hogy én próbálom Lillát angolul tanítani, nem értette, miért. Mesélte, hogy ő is csak középiskolás korában tanulta meg az angolt, aztán semmi hátránya sem származott ebből. Nem vitatkoztam vele, megértettem az álláspontját. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a barátnőm Bukarestben nőtt fel, erdélyi magyarként. Megkerülhetetlen volt számára a korai kapcsolat a román nyelvvel. Ha ma megszólal románul, nem igazán lehet megállapítani a beszédéről, hogy nem az az anyanyelve. Egy ilyen alapról építkezve természetesen nem okozott neki gondot egy újabb nyelv elsajátítása a középiskolában.

Ha azonban egy átlagos magyarországi középiskolást nézünk, akkor azt látjuk, hogy igenis nehézségekbe ütközik számukra a nyelvtanulás. Mi a fő különbség köztük? A magyarországi diák igen ritkán kerül kapcsolatba igazi, hús-vér külföldivel, ezért nincsenek saját tapasztalatai arról, hogy a nyelvtudás igenis használható valamire. A nagy többség igencsak alul motivált a nyelvtanulásban. Itt Magyarországon az a szemlélet az elterjedt, hogy “tanulja csak meg az a gyerek először rendesen az anyanyelvét”. Ezzel az a baj, hogy ez egy igencsak makacs tévhit. Elég körülnézni a világban, és azt látjuk, hogy a világ népességének nagy része többnyelvű. Egész földrészeken ez a helyzet, pl. India, Kína stb. Elég a volt gyarmati országokra gondolni.

A gyerekek ösztönösen, erőfeszítés nélkül sajátítanak el nyelveket. A többnyelvű emberek agyuk nagyobb részét hasznosítják, illetve a nyelvek közti váltásokkal nagyobb területek aktivizálódnak. A több nyelven beszélők szervezete ellenállóbb az Alzheimer-kórral szemben. Néhány érdekes tanulmány a kétnyelvűségről itt és itt.

Miért “erőltetem” a korai nyelvtanulást? Ez egy vissza nem térő lehetőség a gyerekeim számára. Erőlködés, izzadság és kényszer nélkül lesznek otthonosak egy másik nyelv szépségeiben, és az azzal járó különböző kultúrát is magukba szívják. Hogy ez a nyelv történetesen az angol? Igazából mindegy. Bármilyen második nyelvvel előkészítjük a további nyelvek számára a talajt. Nyelvtudás nélkül élni a 21. századi Európában lehetséges, de nem érdemes.

Beküldve:

A nyelvtanon túl, avagy elérhetjük az üveghegyet

Azt hiszem, most szembe megyek a nyelvtanárok többségével, de azt el kell mondanom, hogy a nyelvtan nem minden.  Sőt. A nyelvtan felől megközelíteni a nyelvtanulást meglehetősen nehéz és örömtelen folyamat.

Miért nem tud a legtöbb ember megszólalni idegen nyelven, miután évekig tanulta azt az iskolában? Mert évekig nem magát a nyelvet tanulta, hanem a nyelvtant. Kitűnően ragoz mondjuk, vagy elmondja az igeidők közti különbségeket, de amikor a beszédre kerülne sor, az valamiért nem megy. Miért is nem?

A nyelvtan megöli a spontaneitást. Idegen nyelven csak az tud folyékonyan beszélni, aki azon az adott nyelven is gondolkozik. Ha valaki elgondolja, hogy mit szeretne mondani, aztán elkezd azon gondolkozni, hogy most melyik igeidőt is kellene használni, az soha nem fog folyékonyan beszélni.

Olyan ez, mint a járás. Ha minden lépésnél elkezdek azon gondolkodni, hogy most előre kellene  döntenem a testemet, felemelnem a bal sarkamat, aztán előre tenni, akkor többet gondolkozom, mint amennyit előre haladok. A folyamatos beszéd legnagyobb akadálya, ha a pszichológiából ismert fölöttes énünk beavatkozik. Ha szabály rendszereket kezdünk ráhúzni a gondolatainkra, vagy félünk, nehogy nevetségessé váljunk a többiek előtt, nem fogunk tudni beszélni.

Én két nyelven beszélek felsőfokon, és mindkét nyelvet az iskolában tanultam. A rengeteg nyelvtanozás után mindkét nyelvnél elérkezett az a pillanat, amikor már nem érdekeltek a szabályok, csak beszéltem, és az adott nyelven fejeztem ki a gondolataimat. Ilyenkor történik meg, hogy kimondok egy mondatot, és ahogy kimondtam, utána egyből tudom, hogy hol hibáztam. Ez nem baj, gyakorlással fejleszthető.

Véleményem szerint a nyelvtan egy mankó, de nem a nyelvtanulás alfája és omegája. Hogyan is kellene akkor nyelvet tanulni? Sok-sok beszéddel, és az anyanyelv teljes kizárásával. Rengeteg szituációs gyakorlattal, kevesebb nyelvtani fogalommal, és a fordítás teljes mellőzésével.

Mindannyian tudjuk, hogy a kisgyerekek képesek gond nélkül több nyelvet is elsajátítani. A jó hír az, hogy a felnőttek is képesek erre. Az egyszerű munkásember, aki külföldre megy dolgozni, egy idő után megtanulja az idegen nyelvet, ha a társai csak az adott nyelven kommunikálnak. Teszi ezt úgy, hogy közben fogalma sincs arról, hogy éppen milyen igeidőt vagy módot használ.

Kérdezem hát, mi a nyelvoktatás célja? Az, hogy a nyelvtannal tökéletesen tisztában levő, megszólalni képtelen embereket képezzünk? Mert most azt tesszük. Vagy az lényeg, hogy megértsük egymást és megértessük magunkat egy másik nyelven? Ha a válasz az utóbbi, akkor ideje alternatív módokat találni a nyelvtanulásra, mert jelenleg nem effelé haladunk.

Beküldve:

Hogyan dicsérjük a gyereket angolul?

A dicséret a kisgyerek életének szerves része, örömforrás, visszaigazolás, önbizalom-építés. Pszichológusok könyvek tucatjait írtak arról, mennyire fontos, hogy a szülő sűrűn dicsérje a gyerekét.

Szülőként magyarul eléggé egyszerű dolgom volt, az “ügyes vagy!” eléggé univerzális dicséret. Rá lehet húzni a szobatisztaságtól a biciklizésen át a szép rajzig mindenre. Nagyon sokszor elhangzott ez a mondat nálunk az elmúlt években.

Amikor elkezdtük az angolozást, hasonló univerzális dicséretet kerestem, és nem találtam. Találtam helyette viszont ezt, ezt, és még ezt is. Kissé leesett állal nézegettem, ugyanis ez a 100-féle dicséret a magyar és az angol gondolkodás közti különbség ékes példája. Képzeljétek csak el, állok a játszótéren, és azt mondom a lányomnak, aki szép homokvárat épített “Milyen zseni vagy!” Vagy megmássza a csúszdát, és azt mondom “Hihetetlen vagy!”. A példák végtelenek. Angolul teljesen természetes a “csodálatos vagy!”, “tökéletes vagy!”, “szenzációs vagy!”, “most már semmi sem állíthat meg!” és társai.

Aztán persze csodálkozunk, amikor az amerikai gyerek már kiskorában eltervezi, milyen üzletbe fog, ha nagy lesz. Ha pedig nem sikerül, megrázza magát, és újat próbál. Közben a magyar társa gondolkozik, hezitál, hogy elég jó-e ő valamiben, meg merje-e tenni azt a bizonyos lépést.

Aki pici gyerekkorától kezdve ilyeneket hall, annak az önbizalma mérföldekkel nagyobb, mint aki csak az “ügyes vagy!”-ot hallja nap mint nap. Ha a teljesítményt értékeljük, biztatjuk a gyereket, nagyobb kedvvel fog újra próbálkozni. A kedvenc angol dicséretem a “You’ve tried hard!”(= keményen próbálkoztál) Azért ez a kedvencem, mert az igyekezetet értékeli, nem a teljesítményt. Ami a legtávolabb áll tőlem, az a “You”re a winner!” ( = győztes vagy). Azért nem szeretem, mert ha valaki győztes az önmagában feltételezi a vesztesek létét is.

Magyar vagyok, tehát nem tudok 100%-ban azonosulni az angol, amerikai gondolkodásmóddal. De amit jónak tartok, átveszem, és alkalmazom. Amióta angolul dicsérek, a magyar dicséreteim is színesebbek, változatosabbak lettek. Elsősorban a próbálkozásokat dicsérem, ha nem járnak sikerrel, akkor is.

A lányom ma megmászta a legnagyobb csúszdát. “Well done, Lilly!” 🙂