Van 46.000 forintod önkormányzati ovira?

Nekem nincs. Ebben a mai szép új világban, miközben mentjük a svájci frankos hiteleseket, a benzinárak az egekig szöknek, a családi pótlékot pedig már vagy 4 éve befagyasztották, az önkormányzati ovi nem átall ennyit kérni az óvodáért.

Igaz, nem sima ovi, hanem angol, és nem sima angol ovi, hanem olyan, amelyben anyanyelvi pedagógusok tanítanak. Pedagógusok, na persze. Az angol anyanyelvű egyén elvégez egy gyorstalpaló tanfolyamot, mondjuk itt. Ha sok ideje van, 4 egész hétig gyakorolhatja a tanárkodást. Ha siet, elég 2 hét tantermi tapasztalat, plusz az online anyag, és voilá, máris megvan a külföldkész instant angoltanár.

A magyar szülők pedig fizetnek. Nem kicsit, sokat, határ a csillagos ég. Mivel ez egy egyszerű kis önkormányzati ovi, tandíjat nem szedhet, mint a nagyok.  Így aztán alapítványi hozzájárulásnak nevezi a befizetendőt. Persze ez az összeg titok. Nem írja az ovi honlapján, a szülői hozzászólások közt sem szerepel. Olvassa csak el a szülő, milyen hiper-szuper az ovi, aztán menjen el a nyílt napra, ahol esetleg megtudhatja. A gyereknek nem sok esélye van bejutni így sem, akkora a túljelentkezés.

A budapesti nemzetközi ovikról már lemondtam. Ők sem hirdetik az áraikat, de talán egy-kettő kiírja, és látom, hogy nem vagyunk egy súlycsoportban pénztárcailag. Meg is értem, nekik nem mi vagyunk a célközönség, hanem a Budapesten élő külföldiek. Maradtak hát az itthoni illetőségű ovik. A nagy többség magánovi formájában működik, és akkor mondtam le róluk, amikor megláttam egy hirdetést. Álláshirdetés volt, leendő óvónéniknek szólt, és a magyar óvodapedagógusi diploma mellé elég volt egy középfokú C angol nyelvvizsga az angol csoport vezetéséhez. Ez az ovi százezres nagyságrendű összeget kért a szülőktől.

Ez az önkormányzati ovi lett volna az utolsó a listámon. A mi kerületünkben van, és valódi, hús-vér angolul beszélő óvónénik vagy óvóbácsik lettek volna a gyerekekkel a magyar személyzet mellett. Egy a bibi: ez a pöttöm, jelképes, említésre sem méltó összeg nem tartalmazza még az étkezést sem. Nekem pedig két gyerekem van. Gondolhatjátok…

Ha picit szorzunk, itt-ott kerekítünk, az ovi 3 éve a két gyerekre kereken 3 millió HUF-ra jön ki. Ennyi már egy kis lakás önerejére is elég. Melyikkel jár jobban a gyerek?

És a magyar nyelvvel mi lesz? Egyensúlyozás

Idegen nyelv tanulása - egyensúly

Ismét azzal kezdem a bejegyzést, hogy amikor elkezdtük az angol életünket élni, fogalmam sem volt, mi vár ránk. Azt tudtam, hogy szeretném, ha a gyerekeim beszélnének angolul, legalább olyan szinten, mint én. Hogy ettől kétnyelvű gyerekekké válnak-e, nem tudom.

Idegen nyelven élni nem egyszerű. Ideális az lenne, ha az egyik szülő csak a második nyelven beszélne velük. A mi esetünkben erről természetesen szó sem lehet, hiszen én vagyok az anyjuk, én kell megtanítsam őket az anyanyelvükre, a magyarra. Emellett még angolozunk is, hiszen a sors úgy adta, hogy én ismerem jobban ezt a nyelvet a családból.

Az angolozást a délelőttökre időzítettem, abból a meggondolásból, hogy akkor még mindenki friss szellemileg, és így egyszerűbb lesz. A délelőtt nálunk a nagy séták, a játszótér, a közös mondókázások, éneklések ideje. Ilyenkor nekem is több kedvem, energiám van új énekeket tanítani, játszani a gyerekeimmel.

Egy ideje ijedten figyelem, hogy Lilla lányom sokkal több angol dalt ismer, mint magyart. Ha énekelni szeretne, mindig angolra vált. Tény, hogy többet énekeltem vele angolul, de azért, mert szeretném, ha ezt a nyelvet is megtanulná. Magyarul már tud. Óriási bevitt információ-mennyiségre, inputra van szüksége ahhoz, hogy összeálljon a fejecskéjében a nyelv, a maga szabályrendszerével együtt.

Mindennek megvan a maga ára. A választott kétnyelvűségé az, hogy a lányom kevesebb versikét, mondókát és éneket tud az anyanyelvén visszaadni, mintha nem angoloznánk. Szándékosan nem írtam azt, hogy mint a kortársai, mert ismerek a játszótéren egy 3 éves kisfiút, aki még egyáltalán nem beszél.

Gondolom, az óvoda majd helyre teszi a dolgokat, azaz helyre tenné, ha magyar óvodába járna. Ezen is dilemmázok, de erről majd egy újabb bejegyzésben…

Image: FreeDigitalPhotos.net

Hogyan dicsérjük a gyereket angolul?

A dicséret a kisgyerek életének szerves része, örömforrás, visszaigazolás, önbizalom-építés. Pszichológusok könyvek tucatjait írtak arról, mennyire fontos, hogy a szülő sűrűn dicsérje a gyerekét.

Szülőként magyarul eléggé egyszerű dolgom volt, az “ügyes vagy!” eléggé univerzális dicséret. Rá lehet húzni a szobatisztaságtól a biciklizésen át a szép rajzig mindenre. Nagyon sokszor elhangzott ez a mondat nálunk az elmúlt években.

Amikor elkezdtük az angolozást, hasonló univerzális dicséretet kerestem, és nem találtam. Találtam helyette viszont ezt, ezt, és még ezt is. Kissé leesett állal nézegettem, ugyanis ez a 100-féle dicséret a magyar és az angol gondolkodás közti különbség ékes példája. Képzeljétek csak el, állok a játszótéren, és azt mondom a lányomnak, aki szép homokvárat épített “Milyen zseni vagy!” Vagy megmássza a csúszdát, és azt mondom “Hihetetlen vagy!”. A példák végtelenek. Angolul teljesen természetes a “csodálatos vagy!”, “tökéletes vagy!”, “szenzációs vagy!”, “most már semmi sem állíthat meg!” és társai.

Aztán persze csodálkozunk, amikor az amerikai gyerek már kiskorában eltervezi, milyen üzletbe fog, ha nagy lesz. Ha pedig nem sikerül, megrázza magát, és újat próbál. Közben a magyar társa gondolkozik, hezitál, hogy elég jó-e ő valamiben, meg merje-e tenni azt a bizonyos lépést.

Aki pici gyerekkorától kezdve ilyeneket hall, annak az önbizalma mérföldekkel nagyobb, mint aki csak az “ügyes vagy!”-ot hallja nap mint nap. Ha a teljesítményt értékeljük, biztatjuk a gyereket, nagyobb kedvvel fog újra próbálkozni. A kedvenc angol dicséretem a “You’ve tried hard!”(= keményen próbálkoztál) Azért ez a kedvencem, mert az igyekezetet értékeli, nem a teljesítményt. Ami a legtávolabb áll tőlem, az a “You”re a winner!” ( = győztes vagy). Azért nem szeretem, mert ha valaki győztes az önmagában feltételezi a vesztesek létét is.

Magyar vagyok, tehát nem tudok 100%-ban azonosulni az angol, amerikai gondolkodásmóddal. De amit jónak tartok, átveszem, és alkalmazom. Amióta angolul dicsérek, a magyar dicséreteim is színesebbek, változatosabbak lettek. Elsősorban a próbálkozásokat dicsérem, ha nem járnak sikerrel, akkor is.

A lányom ma megmászta a legnagyobb csúszdát. “Well done, Lilly!” 🙂

Vegyek egy könyvtárnyi angol meséskönyvet?

Az elején szépen elképzeltem, hogy majd rengeteget fogok angolul mesélni Lillának. Ez azon kívül, hogy a kapcsolatunkat is erősíti, rengeteg új angol szó elsajátítására ad lehetőséget. Persze nem volt ilyen egyszerű. Lilla ugyanis nem akart angol mesét hallgatni. Ha kinyitottam egy angol mesekönyvet, elfordította a fejét, és hangosan tiltakozott.

Egy darabig szüneteltettem az angol meséket, és inkább sokat énekeltünk, mert azt szerette. Most, fél évvel később már érdeki az angol mese is. Így elgondolkoztam azon, hogy honnan is szerezzek be angol meséskönyveket.

Ha a pénz nem probléma, akkor természetesen sok lehetőség van. A könyváruházak alfája és omegája, az Amazon, Magyarországra is szállít, óriási kínálattal. A Bookdepository erőssége az ingyenes kiszállítás.

A belföldi áruházak közül, ami leginkább bevált nekem, az a Book Market Könyváruház . Használt és új könyvek egyaránt megtalálhatóak náluk, elfogadható áron.

Mivel egy otthon levő kismama általában nem úszik a pénzben, ezért próbáltam gazdaságos megoldásokat is találni. A legegyszerűbb, hogy veszem a már meglevő magyar meséskönyveit, és azt képzelem, hogy ismét kisbabám van. Nekem ez egyszerű, mert tényleg ott van Emese baba is, úgyhogy még bennem él az egyszerűsített nyelvezet. Tehát leülünk Lillával egy leporelló elé, és úgy mesélek neki angolul a képekről, mint amikor még kisbaba volt, és magyarul sem tudott. Ez azért is jó, mert tudja, miről van szó, hiszen régebb ugyanazokról a képekről meséltem magyarul. A gyerek nem mozdul ki a komfort-zónájából, tanul is, élvezi is, és nem kerül semmibe.

A másik módszer a számítógép, és a rengeteg ingyen letölthető mese. A Kindle webáruházában rengeteg letölthető meséskönyv található, ingyen is.

Mostanában én a Children Storybooks Online oldaláról szoktam mesélni Lillának. Ez egy színes, szagos oldal, kor alapján lehet kiválasztani a meséket. Néhány meséhez tartozik felolvasó-program is, hogy a gyerek helyes angol kiejtést halljon. Az állatképek alatt hangszóró, meg lehet hallgatni, hogy nyihog a ló, hogyan mú-zik a tehén. A gyerekeim imádják.

Már hetek óta tart az angol esti mesélés. Szépen lassan épül a passzív szókincs. Ha ismertek hasolnó oldalakat, kérlek, osszátok meg velem!

Hisztikezelés, avagy angolul egy dühroham közepén

Gondoltál már arra, hogy a legtöbb ember miért tud csak az anyanyelvén jól káromkodni? A káromkodás persze tabutéma a kisgyerekes anyáknak. 🙂 De a lényeg az, hogy a káromkodás egy mód az intenzív érzelmi állapot, a zaklatottság, düh levezetésére. És ha idegesek vagyunk, akkor érzelmi lénnyé válunk, csak úgy, mint a gyerek. Ilyenkor lehullik rólunk a sok év kultúra, és visszanyúlunk a gyökerekhez. A legerősebb gyökér pedig az anyanyelv.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy magyarul szoktam káromkodni, amikor dühös vagyok. Nem mondom, előfordult más, de eléggé ritkán, és persze nem a gyerek előtt.

A kisgyerek tisztán érzelmi lény, az egész világot az érzelmein át látja. Ha akar valamit, akkor azt nagyon akarja, ha meg nem, akkor nem bírja elviselni, hogy másképp is lehet. Lilla kb. 2 és fél éves volt, amikor elkezdtük az angolozást. Pont a dackorszak kellős közepén. Mindezt még egy magatehetetlen kis tesóval megspékelve.

Ez a felállás napi szinten hozta nekem a garantált idegrohamot. Vagy ha szebben akarok fogalmazni, akkor felfokozott idegi, érzelmi állapotot. Azt a helyzetet, amikor legszívesebben én is a földre lefeküdve, toporzékolva üvöltöttem volna, hogy ELÉG!!!! Ilyenkor tér vissza az ember a gyökereihez, az édes magyar nyelvhez.

Helyzet 1: Lilla nyakig a homokozóban, boldogan, hogy végre a játszótéren van. Emese a babakocsiban boldogan szundikál. Ugyanaz a jelenet 10 perc múlva: Emese felébredt, ordít, mert éhes. Lillának esze ágában sincs kijönni a homokozóból. Kérem szépen, csúnyán, mindenképpen, nem jön. Végül megfogom a 14 kilós gyereket, a kismotort, és elindulunk haza, miközben tolom a babakocsit. Lilla közben kapálódzik a kezemben, nem bírom tartani. Leteszem, a földhöz vágja magát. Otthagyom, megyek 10 métert, hátha utánam jön. Nem, nem jön, de úgy ordít, mint a kis sakál. Felveszem, megyünk 50 métert. Nem bírom, megint leteszem. És ez így megy hazáig.

Helyzet 2: Lilla boldogan motorozik, én tolom a babakocsit utána. Egyszer csak nézem, huss, a gyerek ezerrel száguld a forgalmas út felé. Előtte nyilván megbeszéltük, hogy mellettem marad, de nem. Neki tesztelnie kell engem, a motort, és az új helyzetet. A babakocsit gyorsan betolom egy bokorba, és atlétává változva utána sprintelek. Még épp elkapom a grabancát, mielőtt elcsapná az autó. Visszamegyünk a babakocsiért az út szélére.

Nap mint nap rengeteg ilyen helyzet jött elő. Kezdetben nem tudtam kezelni, visszaváltottam magyarra, aztán, amikor megnyugodtunk, akkor ismét angolul beszéltünk.

Most, fél évvel később már megy valamennyire. Igaz, hogy közben Lilla is értelmesebb lett, már megérti, hogy az autó veszélyes, és hogy néha nem az van, amit ő akar. Én is rutinosabb lettem, már tudatosan próbálom visszafogni a dühömet. Így maradunk angolok a dühroham közepén is. Nem egyszerű, de sokat fejlődtünk. Ahogy elnézem, a dackorszak vége még messze van, és ha vége lesz, kezdhetjük újra, ezúttal Emesével. 🙂

UFO vagyok a játszótéren

 Az előbb a nyelvi korlátaimról volt szó, most a félelmeimmel való szembesülés lesz a téma. A mindennapi életben én nem vagyok különc. Szeretek a közösség része lenni, betartani a normákat, nem kilógni. A két gyerek miatt alig jutok el valahová, alig van alkalmam felnőttekkel beszélni. Így a játszótér számunkra olyan hely, ahol a gyerekeim is, és én is kikapcsolódni járunk. Örülök, ha találkozom más anyukákkal, akikkel megbeszélhetjük az ügyes-bajos dolgainkat.

Ebbe kavart be az angol nyelv. Novembertől kezdtük az angol délelőttöket, és egészen eddig ez a probléma fel sem merült, mert senki sem volt a hidegben a játszótéren. Most azonban mindenki kijár már.  Volt 1-2 olyan hét, amikor hezitáltam, nem tudtam, mit tegyek. Ha 2-3 magyar gyerek is csatlakozott Lillához, a hozzájuk tartozó anyukákkal együtt, akkor visszaváltottam magyarra. Nem akartam, hogy kinézzék, és én is féltem, hogy egyedül maradok.

Egy ideje azonban megtaláltam a megfelelő megoldást számunkra. Elgondolkoztam, hogy mi a fontosabb, néhány játszótéri ismeretség, vagy az, hogy a lányaim közel anyanyelvi szinten megtanuljanak angolul. Így az UFO-létet választottam.

Ül a lányom a hintában, együtt mondjuk a “Humpty Dumpty”-t, miközben a mellette lévő hintában a “Régi dunna, kiskatona” megy. Mi a “The wheels on the bus go round and round”-öt énekeljük, mellettünk a “Süss fel, nap!”-ot. Én mindig, csak és kizárólag angolul szólok a gyerekeimhez, más meg magyarul.

Érdekes, hogy sok pozitív visszajelzést kaptam, anyukáktól és nagyszülőktől is. Mondták, hogy nagyon jól teszem, hogy megpróbálom angolra tanítani, és Lilla ügyesen mondja az angol mondókát. Ilyenkor jó érzés tölt el. A társalgásból sem zártam ki magam, az anyukákkal magyarul beszélek, a gyerekekkel meg angolul. Kissé jobban kell figyelnem, de megoldható.

Korlátaim – légycsapó, szélforgó

Mióta angolul élünk, nap mint nap szembesülök a saját korlátaimmal. Arra gondolok, hogy hiába van angol tanári végzettségem és több év gyakorlatom, én sem tudok mindent. A lányommal kikerültem a biztonságos tanári helyzetből, amikor én irányítottam az óra menetét. A katedrán fel lehet arra készülni, hogy körülbelül miket fognak a diákok kérdezni. Az angol élet ennél bonyolultabb.

Minden nap adódik olyan helyzet, hogy nem tudok, vagy nem jut eszembe egy egészen hétköznapi szó. Annyira hétköznapi, hogy az angol tankönyvekben nem igazán szerepel. Ilyen például a légycsapó, az egyik mesekönyvből. Vagy amikor Lilla meglátta az üzletben a szélforgót, és annyira boldog volt, hogy vettem neki egyet. Ilyenkor másképp mondom, körülírom, aztán este, amikor már alszik, szorgalmasan szótárazok. Igaz, mivel több ilyenbe is belefutok egy nap, előfordul, hogy a nap végére elfelejtem, mit is kellene megnéznem.

A lényeg, hogy úgy érzem, rengeteget fejlődtem. Olyan szavakat hozott elő az elmúlt időszak a passzív tudásomból, amelyeket sohasem használtam aktívan. A 3 éves lányom folyamatosan csak beszél, beszél, mindent tudni akar. Fel kell kössem a gatyát, ha tartani akarom az iramot. 🙂

Emese baba esete az angol nyelvvel

Bevallom, kissé gondban vagyok. Emese lányom ugyanis 11 hónapos, és ezt azzal ünnepelte, hogy kimondta az első szavát: “pá-pá”. Nagyon boldogok voltunk. Ezzel egy időben mutogatni is kezdett, és mellé olyan kérdő módon hő-zik, mintha azt kérdezné: “Anya, és ennek mi a neve?”

Itt kezdődnek a gondjaim. Lillával egyszerű volt, mert ő először megtanult jól magyarul beszélni, és azután kezdtük el az angolt. Emesével máshogy lesz. Délelőtt ugyanis mi angolul élünk, délután meg magyarul. Ami délután “pá-pá”, az délelőtt “bye-bye”. Persze egyszerűbb dolgunk lenne, ha az OPOL-módszert választottam volna (one parent, one language). De mi a TIME-módszer szerint tanulunk angolul. Így szegény Emese babának eléggé nagy katyvasz lehet most a fejecskéjében.

Azért megnyugtató, hogy nem én vagyok az egyetlen úttörő. Más is él ezzel a módszerrel, és bizonyítottan működik. A mindennapokban viszont nekem kell megtalálni az egyensúlyt a kétnyelvű lét során. Remélem, sikerül.

Image: photostock / FreeDigitalPhotos.net

www.freedigitalphotos.net/images/view_photog.php

Tapasztalataim az angol zenebölcsivel

Amikor elkezdtük élni az angol életünket, akkor fontosnak tartottam, hogy valami külső nyelvforrást is biztosítsak gyermekeimnek. Gondoltam, ha nem csak tőlem hallja a nyelvet, könnyebben elfogadja, hogy így is lehet beszélni. Meg egyáltalán, a másfajta kiejtés, szóhasználat csak a javára válik.

Így arra a közvetkeztetésre jutottam, hogy zenebölcsibe fogunk járni. Tél is volt, ritkán találkozott más gyerekekkel, az ő korosztálya vagy otthon, vagy bölcsiben volt. Így hát anya nekiállt angol zenebölcsit keresni a neten. Ezeknek mind szép honlapja van, meggyőző érvekkel, máris érzi az ember, hogy egy-két alkalom után olyan okos gyereke lesz, hogy csak na! Mint a TV-shopping-ban. Engem ott is mindig nagyon meggyőznek. Aztán persze nem veszek semmit, mert tudom, hogy humbug az egész.

Zenebölcsi 1: Meggyőző szöveg, nincs is messze, de jó, pont holnap lesz. Másnap bepakolom a 2 gyereket az autóba, GPS-szel valahogy odanavigálok, leparkolok, aztán indulunk. Oda is találunk elég könnyen. Kertes ház, kapucsengő. Nyomom a csengőt, semmi. Ismét nyomom. Semmi. Gondolom, felhívom őket, hátha nem hallják a csengőt a nagy éneklésben. Egy nő veszi fel, bemutatkozom, elmondom, mi járatban vagyunk. Ő sajnálja, de már rég megszűnt a zenebölcsi, a honlapon is fel van tüntetve. Megköszönöm, leteszem. Csalódott gyereket beteszem az autóba, talán még belefér egy játszótér a délelőttbe. Itthon nézem, hát nem, nem én voltam a vaksi, nincs kiírva a honlapon egy szóval sem, hogy már nem működik.

Zenebölcsi 2: Itt már óvatosabb voltam, felhívtam őket előtte. Nagyon kedves hölgy vette fel, persze, mehetünk, az első óra ingyenes. Oda is találtunk, fél óra autókázás után, persze a város másik felében volt. Új lakópark, 3. emeleti lakás, még 4 anyuka ült a földön 1-2 év körüli gyerekeikkel. A foglalkozást tartó hölgynek gyönyörű angol kiejtése, szép énekhangja volt. Mint kiderült, a tanárnő is anyuka, az ő gyereke is ott volt, otthonában tartotta a foglalkozást. Első benyomásom pozitív volt, Lilla is azt mondta, még akar menni, úgyhogy egy héttel később is elmentünk. Ugyanazok az anyukák, a tanárnő gyereke nagyon taknyos, beteg, nyűgös. Az énekeket százszor félbeszakította a gyerek nyűglődése. Most tűnt fel, hogy csak én beszélek angolul 2 ének között. A szitu: énekelünk egyet angolul, aztán anyukák egymás között magyarul recepteket vitatnak meg. Közben a gyerekeket magyarul kommandírozzák. Közben Lilla összeszedett egy jó kis hűlést. 2000 Ft-t fizettem, a 2 gyerekért, úgy, hogy Emese végigaludta a foglalkozást a babakocsiban. Nem mentünk többet.

Meggyőződésem, hogy a jó zenebölcsi hasznos. De ha az anyukák nem képesek odatenni magukat, és hallgatni, ha már nem tudnak angolul, akkor ennek semmi értelme. A tanárnő is magyarul beszélt a saját gyermekével. Így egyelőre angol gyerekközösség nélkül maradtunk, de már vannak terveim ez ügyben is.

Image: Michal Marcol / FreeDigitalPhotos.net

www.freedigitalphotos.net/images/view_photog.php

Halandzsa, nyelvkeverés

Lilla lányom egyre gyakrabban halandzsázik. Pontosabban, mióta angolul beszélünk, azóta fokozódott ez a jelenség. Már egész kis angolul hangzó halandzsa-nyelvet talált ki magának. Nagyon édes, amikor így beszél, de azért aggódom érte. Régen is halandzsázott, mielőtt magyarul beszélt volna. Amikor megtanult rendesen beszélni, akkor abbahagyta a halandzsát. Gondolom, ez annak a jele, hogy még nem állt össze a kis fejében teljesen a nyelv.

A másik újdonság: “Apa, nézd, kinyíltak a flowers-ek!” Mintha a virág szót el is felejtette volna, következetesen flower-nek mondja. Állítólag a kétnyelvű gyerekek esetében természetes a nyelvkeverés egy bizonyos fokig.

Érdekes megfigyelni, hogy a játszótéren is halandzsa-magyar keveréken szól a kis barátaihoz. Ősztől oviba megy, és nem szeretném, ha valami hátrány érné emiatt. De addig még sok víz lefolyik a Dunán. Majd meglátjuk.

Image: Michal Marcol / FreeDigitalPhotos.net

www.freedigitalphotos.net/images/view_photog.php